Századok – 1973
Krónika - Nemzetközi tudományos ülésszak a XVI–XVII. századi közép-kelet-európai parasztmozgalmak történetéről (Búza János–Gyimesi Sándor) 527/II
540 KRÓNIKA érdekeiknek értelemszerűen ez felelt meg leginkább. Perspektivikusan a pénzjáradék egyfelől a paraszti-polgári fejlődéshez vezethet, másfelől viszont a feudális kizsákmányolás súlyosbodását is eredményezheti. „Az árutermelés fejlődése, a pénzjáradék előnyomulása ekként számos új mozzanattal bővíti a feudális rend fő ellentétének: a földesúr—jobbágy-ellentétnek a tartalmát; kiélezi, magasabb fokra emeli a köztük folyó osztályharcot ; pattanó feszültséggel telíti a feudális falu légkörét" — hangsúlyozta Paeh Zsigmond Pál, majd rámutatott — „ilyen légkörből villámlottak fel a XIV—XV. századi nyugat-európai parasztfelkelések; s jelentős részben ilyen gazdasági előzményekből sarjadt ki a magyar 1514 is". A XV—XVI. század fordulóján ugyanis egyre karakterisztikusabbá válik a földesurak — egyházi és világi főnemesek, felkapaszkodó köznemesek — azon törekvése, mely a paraszti (és polgári) árutermelés hasznának pénzalakban történő megszerzésére irányult. 1490-t követően, az állami központi hatalom összeomlása után, rávetették magukat az állami jövedelmekre, s a Mátyás-korihoz képest gyökeresen megváltoztatták a „centralizált járadék" elosztását, egyben mint magánföldesurak jobbágyaik rovására emelték a pónzjáradékot is. Megfigyelhető ez utóbbi mind a cenzus, mind a taksa fokozása, valamint a közös haszonvételekkel kapcsolatos különjáradékok — erdőbér, rótpénz — és a naturális szolgáltatások váltságösszegének emelése terén. Ugyanezt a célt szolgálta közvetve a belső vámhelyek számának szaporítása, amelyek az anyagi veszteségeken túl gyakori zaklatást is jelentettek az árukereskedelemmel foglalkozó parasztok számára. A pénzterhek, vámok által kiváltott paraszti sérelmek visszatükröződtek 1514 eseményeiben és ideológiájában is. Az előadó által említett példák közül kiemeljük Dózsa György ún. ceglédi beszédét, amely ,, . . . a feudális terhek alól való felszabadulás általános törekvésén túl az árutermelő parasztság tiltakozását visszhangozta munkája gyümölcseinek elsajátítása, pénzének elvétele ellen, leleplezve a pénz járadékfizetés egész szövevényét". Ezen túlmenően a jobbágyság kizsákmányolásának naturális formái is erősödtek, a XV. század végén törvénycikkek sora foglalkozott a kilenced felújításával, amely a mezővárosi és falusi jobbágyokat szántó- és szőlőművelésük után termónyszolgáltatásra kötelezte. Történetírásunk nagy nyeresége volt e törvénycikkek mezőváros-ellenességének felismerése; rá kell azonban mutatnunk arra is — hangsúlyozta az előadó —, hogy ezek a törvények a jobbágyfalvak szempontjából is a terhek súlyosbodását jelentették. Korábbiakban ugyanis a jobbágyfalvakban sem volt általános a kilenced, hanem „akonáliák", vagyis rögzített — a terméseredményektől független — mennyiségek voltak gyakoribbak, amihez képest a terménykilenced kizárólagossá tételére irányuló törekvés súlyosbítást eredményezett. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a törvények nemcsak a telki állomány, hanem a bérelt földek után is kötelezővé tették a kilencedet. A terményjáradék követelése mögött a földesúri rétegek árukereskedelmi törekvései húzódtak meg, ugyanezt szolgálta a belső vámmentesség, valamint a külkereskedelmi kedvezmények igénye. Alátámasztja a fenti következtetéseket a XV—XVI. század fordulójának árfejlődóse is. Hosszú távon ugyanis az figyelhető meg — ellentétben a XIV. század második felének és a XV. század zömének áralakulásával —, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyorsult meg, s mivel az iparcikkek árának növekedése lassúbb ütemű volt, az árolló az agrártermékek javára nyílt ki. A kezdődő áremelkedésre a földesurak kétféleképpen reagálhattak, részben a termónyszolgáltatások pénzbeni váltságösszegót emelhették, s erre nagyszámú egykorú adattal rendelkezünk, részben pedig úgy, hogy a bort, gabonát in natura igyekeztek elsajátítani. Ez utóbbira éppen a kilenced bevezetése szolgáltat alkalmas példát, bár a
