Századok – 1973

Krónika - Népiesség és történettudomány. (Ipolyi Arnold születésének 150. évfordulójára) (R. Várkonyi Ágnes) 523/II

526 KRÓNIKA hamis prófétái. Ellenkezőleg. Ezt a népet — írja Erdélyi János — neki kell hajtani a gondolkozásnak, mint nyájat az itatónak. Az új nemzeti műveltség letéteményeseit a falvak és városok népében, s ahogyan Hunfalvy megfogalmazza a „mezővárosok kallódó gyerekeiben" látják. „Nem kell azt kiáltanunk tengerre magyar! — írja Rómer Flóris —, hanem a könyvekhez, a gépekhez, az ekéhez magyar." Meggyőződésük, hogy a magyar történettudomány olyan pozícióba, amellyel Európa népei előtt elismerést, idehaza pedig társadalmi hatóerőt nyerhet, egyedül úgy juthat, ha a maga valóságában és társadalmi realitásában tárja fel a múltat. Ebben a munkában pedig a néphagyományi anyag „a tej, melyen nagyra nevelkedhetünk". E komplex programot Ipolyi Arnold foglalja össze legvilágosabban Erdélyi János népmese kiadványának értő méltatásában: „Gyakran elmondatott már, de nem lehet elegendőleg ismételni, hogy öntudatosabb nemzeti irány irodalmunkban a nemzeti költészetben, tudományban, művészetben és közműveltségben csak eredeti népies költészetünk őshagyományainak, mondáink, regéink, szokásaink, régi táj- és népszólásunk s nyelvünk teljes ismeretének alapján emelkedhetik fel méltón és némi eredeti önállással." Különben dicséretet kaphatunk „tanulékonyságunkért, mellyel magunkat a polgárosodás polcára az irodalomban és közműveltségben felküzdöttük, de semmi esetre sem számolhatunk nemzeties eredetiségünk elismerésére, mely nélkül szorgalmas versengő iskolásokul talán igen, de eredeti tényezőkül soha sem léphetünk fel a világirodalomban' '. E történészcsoport programjának jelentőségét nemcsak Szalay László ismeri fel. Eötvös József tudománypolitikai elveinek köszönhető, hogy az 1850-es évek végére akadémiai tagsággal tüntetik ki valamennyiüket, s tér nyílik előttük nagyobbszabású tudományos munkára is. Csakhogy ez a tér nem a történettudomány területe, hanem a nyelvészet, az etnográfia, az archeológia lesz. Ipolyi Arnold maga is a régészet és a művészettörténet területére húzódott át, a történettudomány sodrából kiállt. Azt írja: „nem merek vagy nem akarok e tanok további mestere lenni". Mi történt valójában? Az 1856 évi vita nem törte össze, csak — amint írja — „kijózanította". Műve átdolgozására s idegennyelvű kiadására készül, a református lelkész Révész Imrével együtt még történeti néphagyományokat gyűjtő körutat ós a reformáció történetének megírását tervezik. Azután minden abbamarad. Az egész társaság széthull és semmibevész annyi jó törekvés. Saját fegyvereikkel győzték le őket. A nemesi romantika képviselői már úgy jelennek meg a nagy építkezések Pestjén, mint a népiesség igazi örökösei, subában, gubában s árvalányhajas pörgekalapban. Nemcsak eredeti társadalmi tartalmából vetkőztetik ki, hanem még külsőségeiben is meghamisítják. S a történelemben ? Mostanában fotografáltatja le magát csikós ruhában mint „igazi népfi" az a fiatal histórikus, aki a vasút ellen mennydörög, az arisztokraták körül forgolódik és kuruc verseit csodálja az ország. Olyan ez a „divatnépiesség" — írja Csaplár Benedek, Ipolyi gyűjtőtársa —, „mint a Párisból jött szalontai kanászkalap". A népiességnek ez a nemesi kisajátítása veszi el Ipolyi kedvét. Akik a parasztság reális hagyományait félretolják — mondja —, mert kényelmetlen igazságok rejlenek benne, azok „népünket legszebb értékeitől fosztják meg". Indulattal ír a sujtásos csecsebecse vásárról, ahol a nemzeti történelem örve alatt kereskednek. „Valódi emlékeinket — írja — gyávák vagyunk felszedni s e helyett szívesebben koholunk magunknak kigondolt holmit, mi soha sehol nem létezett, csak a mi képzelődő agyunkban". Nézzünk szomszédainkra, minden más nemzet népi emlékeire épít, minket pedig nevet a külföld tétlenségünk miatt, és mert azután kapkodunk, mi csak a fantáziában létezik. A törvényszerű fejlődés elvét vallotta, racionalista történetszemlélet jellemezte. Nagyra értékelte Hegelt, elutasította Ranke romanticizmusát, s Grimmtől eljutott Max