Századok – 1973
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: A Volksbund utolsó éve és a magyar nemzetiségpolitika (1944. március 19.–1945. április 4.) 25/I
44 TILKOVSZKY LORANT Az eddigiekből is kitűnik, hogy a miniszterelnök a maga sajátos értelmezésében fejti ki irányelveiben azt a meggyőződését, hogy „gyökeres változást kell létrehoznunk a magyar nemzeti társadalomnak a nemzetiségi kérdésről vallott felfogásában". Miközben célzatosan hangsúlyozza, hogy nem lehet elkerülni a jelentőségében megnövekedett nemzetiségi kérdéssel való szembenézést, a kérdés megközelítése, kezelése iránti érzéket teljesen torz formában igyekszik felkelteni: az egyenlő elbánás elvének formális hangoztatása mellett valójában a német nemzetiség kivételes helyzetét kívánja elfogadtatni, s érdemileg diszkriminációt alkalmazni a többi nemzetiséggel szemben. A német nemzetiségnek az „egyéb" nemzetiségektől való megkülönböztetésének alapja az a célzatos felfogás, hogy egyedül a német nemzetiség nem irredenta, nem centrifugális. Nem szükséges e felfogás tarthatatlanságát itt külön hangsúlyozni; elég rámutatni arra, milyen gyakorlati következményeket akartak levezetni belőle: az „erőskezű de szeretetteljes" bánásmód elvileg egybekapcsolt kettős követelménye szétválasztásával az „erős kéz", a „legnagyobb éberség", a „szubverzív törekvésekre való példaadó lesújtás" — az „egyéb" nemzetiségek, szlovákok, kárpátukránok, románok, szerbek, horvátok kizárólagos osztályrésze lenne, akiket „húsz éven át céltudatosan ellenünk neveltek", — ezzel szemben a szeretetet, a testvéries, családias érzületet „a hazai németség kipróbált lojalitása, hazafias hűsége és államhűsége" érdemelné ki. Azok a hatások, amelyek a hazai németséget a németországi befolyás révén érték, más megítélés alá esnek, mint a szomszédállamokból „visszatért" nemzetiségeket ért hatások: „Nem szabad feledni, hogy egy világtörténelmi jelentőségű német népi átalakulás történt". A németek azonban — a Magyarországgal szomszédos országokhoz fűződő érdekeiknek megfelelően bizonyos mértékig az „egyéb" nemzetiségek irányában is határt szabtak a magyar sovinizmusnak, s ezt Sztójaynak is figyelembe kellett vennie. Mint irányelveiben hangsúlyozza, „csak a kicsinyességeken fenn nem akadó, messzebb néző látókörrel, és e szerint való cselekvéssel és magatartással lehet eredményre jutni ebben a kérdésben". Nem hagy kétséget afelől, hogy a „kicsinyeskedés" a német nemzetiséggel szemben lenne a legméltánytalanabb ; s a hírhedt bécsi egyezményről beszélve tesz említést arról, hogy ne maradjunk meg „a szabályok holt kereteiben", hanem menjünk elébe a nemzetiségek jogos követeléseinek, mint „államunk és nemzetünk mai helyzete parancsolóan követeli azt". Hogy a Sztójay-kormány nemzetiségpolitikai irányelveit hogyan adaptálták az egyes területeken, arra egyetlen példának Vörös János vezérezredes, vezérkari főnök, 1944. május 22-i, e tárgyban kiadott tiszti parancsát említjük.4 7 Ez elítéli „a szűklátókörű, nyers, és mélyen sértő, helytelen formában megnyilatkozó sovinizmust", amely „a múltban sem volt iskolapéldája a magyar honvédség kiképzői és nevelési rendszerének, de különösen nem lehet az ma, és a jövőben", — és „erélyes de szeretetteljes" nevelést vár el a kiképzéssel foglalkozó tisztektől és tiszthelyettesektől, akiknek feladatuk a különböző nemzetiségi eredetű legénység „nemzeti szempontból való átgyúrása". A katonai elöljárók „sújtsanak le példátadóan az állammal, a nemzettel szemben vétkes, bűnbeesett honvédre", mondja ki a vezérkari főnök parancsa, de ugyan-47 HL (Hadtörténelmi Levéltár), VKF (Vezérkari Főnökség), Hadműveleti Csoportfőnökség, 409/1944. — Vitéz Vörös János vezérezredes tiszti parancsa: ,.A nemzetiségi kérdésben követendő irányelvek", Budapest. 1944. máj. 22.
