Századok – 1973

Történeti irodalom - Csáky Moritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894–1895. (Ism. Diószegi István) 154/I

154 TÖRTÉNETI IRODALOM , MORITZ CSÁKY: DER KULTURKAMPF IN UNGARN Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894 — 95 (Graz-Wien-Köln, Hermann Böhlaus Nachf. 1967. 119 I.) A MAGYARORSZÁGI KULTÚRHARC' 1894—95 egyházpolitikai törvényhozása Tartalmas, színvonalas írás Csáky Móric könyve. A régebbi és mai magyar történeti irodalom ismerete, a kiadatlan, ós nagyrészt érintetlen források használata adják a teljesítmény bázisát, és ezen az alapvetésen megfelelőképpen érvényesül a szerző széleskörű tájékozottsága, áttekintő készsége és elegáns előadásmódja. Magyar olvasó számára persze nem kivétel nélkül újak és ismeretlenek a könyvben tárgyalt részletek, de kétségtelen, hogy a munka nem csupán a német nyelvű történetírás figyelmére érdemes. A könyv rendkívül érdekes új információs anyagot nyújt az egyházpolitikai harcokban résztvevő személyek magatartásáról. Elsősorban Csáky Albin kultuszminiszter tevékenysége kerül új megvilágításba, de az uralkodó, a közös külügyminiszter és a bécsi pápai nuncius állásfoglalásairól, megnyilatkozásaikról is értékes adalékokat szolgáltat. A friss tájékoztatás részint a szerző által első ízben használt Csáky-hagyatékból, részint a nagy alapossággal feldolgozott vatikáni levelezésből (HHStA. Min. des Aeussern. Polit. Archiv. XI.) származik, de a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek is újabb átnézésre kerültek. Az új adatok lényeges vonatkozásokban kiegészítik és sok helyütt korrigálják a történeti irodalom régebbi és újabb állításait. Például azt, hogy az uralkodó a részleges állami anyakönyvezést elvileg elutasította (60. old.). A felhasznált forrásanyag önmagában is mutatja, de a szerző ki is mondja, hogy az egyházpolitikai harcokban Csáky Albinnak lényegesebb szerepe volt, mint azt az eddigi irodalom állította, ós a nagy összecsapásnak liberális oldalról a kultuszminiszter volt a központi figurája. A részletkérdésekben végrehajtott kiegészítéseken és korrekciókon túl újszerű és eredeti a szerző által alkalmazott tárgyalásmód. Csáky Móric az egyházpolitikai törvénykezést a magyar liberalizmus szellemi gyökereiből (a jozefinizmusból ós az Operata-ból) eredezteti, és végső soron a liberális katolicizmus kiterebélyesedésének tartja. Egyúttal olyan megoldásnak minősíti, amely a vitát végeredményben az egyházi érdekek komoly sérelme nélkül rendezte. A magyar kultúrharcról szóló munkában a szerző széleskörű anyagismerete és kompozíciós készsége igen értékes metodikai adottságokkal, különösképp finom elemző készséggel párosul. Az Esztergom—Pest—Bécs—Vatikán négyszög felvázolása, a püspöki karon ós a magyar kormányon belül meglevő, sokszor csak árnyalati különbségek kitapintása, a tendenciák mozgatása és szembesítése a magyar politikatörténetírás legjobb hagyományaira emlékeztet. Csak sajnálni lehet, bár a szerkezetből érthető, hogy az analízis a magyar politikai élet pártpolitikai szintjeire nem terjeszkedik ki, és ahol igen, ott nem éri el a kormánypolitikai elemzés mélységét. (Eötvös Károly és Justh Gyula állásfoglalásával kapcsolatos vélemény például nem tűnik meggyőzőnek.) Azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon a történeti, a magyar liberalizmus gyökeréig visszanyúló tárgyalásmód a legalkalmasabb metódus-e a probléma megközelítésére. Az egyházpolitikai törekvés emellett még a századvégi liberalizmus eszmerendszerében és politikai céljainak keretében is vizsgálatra érdemes. Még akkor is, lia a várható eredmény nem erősíti a premisszát, amely szerint a törvénykezés a liberális katolicizmus programjának végkifejlete, és esetleg megkérdőjelezi az egyház és az állam között tételezett harmóniát. Úgy érezzük, hogy az