Századok – 1973

Történeti irodalom - Šliwowska W.: W kregu poprzedników Hercena (Ism. Kun Miklós) 145/I

145 TÖRTÉNETI IRODALOM W. éLIWOWSKA: W KRÇGU POPRZEDNIKÓW HERCENA (Wroclaw — Warszawa — Krakow — Gdansk. Zaklad Narodowy Imienia Ossolinskich Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk. 1971. 365 1.) HERZEN ELŐFUTÁRAINAK KÖRÉBEN W. Sliwowskát a XIX. századi orosz társadalmi küzdelmek legképzettebb lengyel kutatói közé sorolhatjuk. „Herzen előfutárainak körében" című munkája látszólag részeredményekkel gazdagítja a szakirodalmat, de ha gondosan áttanulmányozzuk a XIX. századi orosz emigrációra vonatkozó különböző nyelvű publikációkat, világossá válik, hogy tulajdonképpen hézagpótló mű : átfogó képet ad a cári autokráciának külföldön hadat üzenő, gyakorta nehézségekkel teli, ellentmondásos életpályát bejáró menekültekről. Igaz, az orosz polgári történetírás olyan reprezentánsai, mint M. Lemke, M. Oersenzon, az első marxista kutatók: D. Rjazanov, L. Kamenyev, napjainkban pedig a szovjet L. Rudnyickaja, M. Taraszova, N. Ejdelman, valamint a francia M. Cadot jóvoltából fény derült már e kérdéskör több aspektusára. E szerzőkhöz hasonlóan Sliwowska az orosz progressziónak a közvélemény előtt kevésbé ismert képviselőivel foglalkozik, olyanokkal mint a dekabrista Nyikolaj Turgenyev (1789 — 1871), vagy Herzen fiatalkori barátja, a „Kommunista kiáltvány" egyik első fordítója, Nyikolaj Szazonov (1815 -1862). ikerrel oldotta meg azt a feladatot, hogy bemutassa a szabadgondolkodónak indult fiatal tudós, Vlagyimir Pecserin (1807 — 1885) és a rendkívül művelt Jvan Gagarin (1814—1882) életpályáját, akik belső kényszertől űzve hagyták el hazájukat. A könyv fejezetei egy-egy emigráns nevét viselik. Magát a modern értelemben vett orosz politikai emigráció létrejöttét a szerző a dekabrista felkelés utáni időszakra teszi. Régebben is akadtak tábornokok vagy főhivatalnokok, akik szembekerültek a pétervári udvarral, és önként távoztak külföldre. De 1825 decemberre után az orosz forradalmárok nemesi származású képviselői lelki vagy fizikai kényszer hatására kénytelenek voltak elhagyni az országot. Sorukat az „in effigie" halálra ítélt Nyikolaj Turgenyev, a dekabristák mérsékelt szárnyának ideológusa nyitotta meg. „La Russie et les Russes" című, Párizsban 1 847-ben napvilágot látott alapos munkája nemcsak a haladó európai közvéleményt formálta; J. Michelet is forrásként használta. (Érdemes megemlíteni, hogy Ny. Turgenyev testvére, Alekszandr, hosszú éveken át szintén külföldön tartózkodott, és az orosz kultúra valóságos „utazó nagyköveteként" vált ismertté.) Az emigránsok következő generációjából Sliwowska az első helyen — jogosan— Nyikolaj Szazonovot emeli ki. Nemcsak a korabeli sajtó, hanem a szovjet levéltárak gazdag anyagára támaszkodva követi nyomon a francia szélsőbal életében oly nagy szerepet játszó orosz „réfugiés" szereplését. Ő volt — Bakunyin emigrálásáig — a legradikálisabb orosz menekült. A könyv szerzője szerint a külföldön létező orosz emigrációval párhuzamosan belső emigrációról is beszélhetünk I. Miklós birodalmában. (Az elégedetlen orosz nemesség e rétegeit I. Turgenyev regényei alapján „felesleges embereknek" is nevezi a szakirodalom.) A belső emigrációhoz sorolhatjuk bizonyos értelemben a „Filozófiai levelek" ismert íróját, Pjotr Csaadajevet, legjobb barátját, Ivan Gagarint és az 1830 —31-es lengyel felkeléssel szolidaritást vállaló, több, illegálisan terjesztett szatirikus költemény szerzőjét, Vlagyimir Pecserint. Mindhárman felvették a katolikus vallást, ami az orosz birodalomban tiltakozásnak számított. Míg Csaadajev Moszkvában maradt (és így közvetlenül járulhatott hozzá Herzen, Bakunyin ós Szazonov szellemi fejlődéséhez), addig Gagarin és Pecserin külföldre távoztak: nem voltak hajlandók hivatalnokká válni, és akár 10 Századok 1973/1