Századok – 1973

Történeti irodalom - Szabolcsi Hedvig: Magyarországi bútorművészet a XVIII–XIX. század fordulóján (Ism. Vörös Károly) 138/I

141 TÖRTÉNETI IRODALOM minden visszahúzó tényező, értetlenség, maradiság ellenére is már jelzi az új igényének vagy legalábbis az új Ízlést már átvenni képes közízlésnek — megjelenését is; — ha persze egyelőre még inkább csak korlátozott kiterjedésben, mintegy csiráiban is. Ugyanakkor az európai mintákkal való eddig mindennél konkrétabb formális összehasonlítás lehetősége révén legtisztábban és legobjektívabban talán itt válnak megfigyelhetőkké ennek az Ízlésnek már hazai sajátosságai is (a sajátosságok megfigyelési köre keleteurópai bővítésének útjában egyelőre még a vonatkozó kutatások hiánya áll). S ha az igény saját forrásból történő kielégítésére az eszközök még hiányzanak, és megteremtésük a külföldi minták egyszerű átvételével indul is, — jellemző az igény erejére és mozgékonyságára, fejlődőképességére is, hogy ezeknek az elemeknek alapján csakhamar — mint azt szerző részint bútoranyagán konkréten szépen bizonyítja, részben a kötetet záró kitekintésében elvileg megfogalmazza is — már képes lesz kialakítani saját, sokban ugyan provinciális, de egészében mégis ízes, derűs és artisztikus stílusát. Ügy véljük, ebben talán része van annak is, hogy maga az igény elsősorban a polgárosodásra leginkább képes árútermelő birtokos nemesség és városi-mezővárosi polgárság körében alakulván ki — nem véletlen, hogy e szempontból Debrecenben már milyen korán, a Ratio rajzoktatása előttről is észlelhető e stílus megjelenése — végül is ennek hagyományos, de a feudálistól már elfordulni kezdő életmódja, lakásviszonyai és lakáskultúrája által is meghatározott Ízlése nyomta rá bélyegét a bútorművészet továbbalakítására is. Az egyetlen pontot végül is, ahol az olvasónak Szabolcsi Hedvig munkájával kapcsolatban hiányérzete támadhat, éppen ez a probléma teszi érezhetővé. Szerző a stílus •elterjedtségére vonatkozó következtetéseit ugyanis egyrészről a hazai oktatásban átvett külföldi mintalapok, másrészről konkrét bútoranyag stiláris azonosításából szűri le. Ha ez az eljárás módszertanilag kifogástalan is, — az olvasóban fel kell, hogy merüljön a kérdés: maga a felhasznált konkrét bútoranyag a kor hazai bútorművészetéből származó emlékanyagnak hány százalékát reprezentálhatja; mennyiben köthető hozzá konkrétan meghatározott társadalmi rétegekhez, esetleg tájakhoz, városokhoz? A kérdést indokolja, hogy az iparművészeti múzeumok gyűjtése természetszerűleg sohasem az átlagra, hanem mindig az azon felülire irányul. A szerzőnek, sajnos, teljesen igaza van, mikor arra hivatkozik, hogy a háború pusztításai (és tegyük hozzá: a bútorállománynak a birtokos nemesség és a régifajta városi polgárság immár évszázados vagyoni hanyatlásával járó tulajdonosváltozásai) után a történeti intérieur-kutatás hazánkban rendkívül megnehezedett. A forrásul felhasznált bútoranyagnak ilyenféle numerikus forráskritikáját azonban — a stílusnak a hasonló, vagy azonos funkciót ellátó, akárcsak a megmaradt bútordarabok körén belüli érvényesülését is bemutatandó — nem lett volna felesleges legalábbis megkísérelni. Ugyanez a vizsgálat talán a céhek szerepét is méltányosabban látta és láttatta volna: végül is az új stílust — ha darabjaiban egyáltalán hazai termékekről van szó - nem kis hányadában mégis csak a céhek alkalmazták, — mint ahogy az új stílust bemutató rajzok jórésze is céhes remekmunka. Hiszen az új ízlés a céheknek is kapóra kellett, hogy jöjjön: talán nem csalódunk abban a benyomásunkban, hogy az új stílus elterjedésében viszonylagos olcsósága, pl. a barokkot jellemző faszobrászati munkák, vagy a faanyagot igen pazarlóan feldolgozó formák elhagyása is szerepet játszott. Olyan tényezők ezek, melyek a bútoripar, jelen esetben a céhek igényeinek végül is igen jól megfeleltek. Es mivel az adatokból kétségtelen, hogy a céhek az iskolai rajzoktatással (vagy talán csak annak az oktatást a céhes ipartól elszakító formájával?) valóban szemben álltak, esetleg azt is feltételezhetjük, hogy a szerző által bemutatott nyugati minták a rendszeres rajzoktatás keretein kívül, már a céhek hagyományos képzésének kereteiben is megtalálhatták útjukat a bútoriparosokhoz. Ami persze Szabolcsi Hedvig könyvének sem művelődéssem művészettörténeti tanulságait nem érinti ugyan, de a stílus elterjedésének útjait egy árnyalattal talán összetettebbnek s társadalmi bázisát még szélesebbnek mutathat ja.