Századok – 1973
Történeti irodalom - Szabolcsi Hedvig: Magyarországi bútorművészet a XVIII–XIX. század fordulóján (Ism. Vörös Károly) 138/I
138 TÖRTÉNETI IRODALOM SZABOLCSI HEDVIG: MAGYARORSZÁGI BÚTORMŰVÉSZET A XVIII —XIX. SZÁZAD FORDULÓJÁN (Európai kapcsolatok és stíluskérdések) (Budapest, 1972. 137 1. + táblák) Amióta a történettudományban fellépett és megerősödött az igény a múlt olyan teljes és egységes szemléletére és ábrázolására, melyben szerves szintézisben helyezkednek el a politika, a gazdaság és a társadalom története mellett a sajátlagosan a művelődés szférájába tartozó — korábban a történeti fejlődés mintegy függelékeként kezelt és ábrázolt — elemek is, ennek az igénynek kielégítésére sokféle kísérlet történt. A szellemtörténet, jóllehet legértékesebb, legmaradandóbb eredményeket kétségtelenül éppen ezen a téren ért el — elsőnek téve konkrét lépéseket művelődés és ezen belül is a művészet és a történeti fejlődés fő vonala szerves kapcsolatának bemutatására —, filozófiailag helytelen kiindulópontja folytán a reális szintézist nem tudta megalkotni. A marxista tudományosság — bár a kérdés megoldásához helyes filozófiai alapokról elindulva nyúlhatott hozzá — konkrét kutatásaiban viszont még csak kevéssé jutott el addig, hogy a képzőművészetek útját teljes mélységében képes legyen beintegrálni a történeti folyamatba. A művészeti alkotások tematikai vonatkozásainak — vagy (és leghaladottabb esetben) akár egyes művészeti irányzatok mondanivalójának, funkciójának is — a történeti fejlődés alapjaihoz való többé-kevésbé sikeres hozzákapcsolásán túl magának a sajátlagosan művészeti fejlődésnek, a konkrét műalkotás sajátlagosan művészi kifejező eszközeinek mélyen analitikus és történeti kutatásában: magában a műalkotás mintegy történeti anatómiájának a feltárásában így még igen sok a tennivaló. Pedig világos, — és ezt éppen a folklor, az irodalomtudományi és a zeneművészeti kutatások legújabb eredményei bizonyítják —, hogy éppen az ilyen, anatómiai igényű, az egyedi műalkotást is legapróbb és így már általános elemeiig szétbontó megközelítés képes a művészeti alkotást létrejöttének legmélyebb áramában megragadni, — olyan mélységben, ahol annak kapcsolata részint a művészet viszonylag autonóm módon fejlődő szféráihoz, részint a társadalom mozgásához a legjobban, mert talán legvilágosabb kölcsönhatásaiban vizsgálható. Természetesen ennek a mély analízisnek az elvégzése: végül is a műalkotás anatómiájának felderítése rendkívül bonyolult és hosszadalmas kutatást igényel: olyant, melyet a művészeti fejlődés felszinibb régióiban folyó kutatásnak sok esetben kifejezetten meg is kell előznie. És természetes az is, hogy ha e kutatás nehéz és bonyolult a képzőművészet s ezen belül még a nagy művészek' és nagy iskolák, irányzatok által létrehozott alkotásoknak vonatkozásában is, — még sokkal nehezebb és bonyolultabb az iparművészet terén, ahol az egyes alkotások ilyen analízisénél szükségképpen kell figyelembe venni az olyan tényezőket, mint egyrészt az adott tárgy nyersen használati, teljességükben sokszor csak igen nehezen, más szétágazó kutatások révén felmérhető igényei, — másrészt pedig az Ízlésnek éppen az e tárgyak esetén különös súllyal érvényesülő legtriviálisabb, mindenesetre legkonzervatívabb elemei. A választékos Ízlésű műértő igényei számára készült egyedi műalkotás, ós a jobbmódú kisember használati igényeit egyúttal az ő Ízlésének nyelvén kielégíteni hivatott, tömeggyártott bútordarab, vagy edény: a probléma művészettörténeti, de ezen át a tárgy, azt végül is a történeti fejlődés egészébe bekapcsolni kívánó kutatásának nehézségi fokozatai ezeknek távolságán át válnak végül is lemérhetőkké. Egyben méginkább aláhúzva az ilyenféle iparművészeti kutatásoknál az alkotás anatómiája feltárásának és megismerésének különleges fontosságát. Szabolcsi Hedvig kötete, mely a XVIII—XIX. század fordulójának magyarországi bútorművészetét vizsgálja, e nehéz feladathoz ezzel a magas igénnyel közeledik.