Századok – 1973

Történeti irodalom - Sarlós Béla: Deák és Vukovics két igazságügy-miniszter (Ism. Szabad György) 133/I

135 TÖRTÉNETI IRODALOM cselekedni merészelnek". Tehát a reformellenzék távolabbi előzményekre is visszatekintő, de immár évtizedes konkrét javaslata a végrehajtóhatalom abszolutisztikus felhasználásának akadályozására nyerte el kiérlelt formáját a nevezetes különvélemény Sarlós Béla által olyan kitűnően értelmezett passzusában. A tanulmány az érdemi összefüggésekre utalva mutatja ki, hogy a Deákék által a büntetőeljárási munkálat kapcsán benyújtott különvélemények közvetlen céljukat is meghaladó jelentőséggel bírtak a polgári átalakulás alapvető követelményei szempontjából. Sarlós bizonyítja, hogy Deákék annak az 1791. évi francia esküdtszéki rendszernek az adaptálásáért szálltak síkra, amely Franciaországban is csak megcsonkítva élte túl a forradalmat. Választatni kívánták nemcsak az ítólőbíróság tagjait, hanem a vizsgálóbírót, sőt az ügyészt is, mégpedig rendi különbségtevés nélkül, ha cenzus által korlátozott körből is. A cenzus megszabását értékelve a szerző általában sikerrel hárította el a leegyszerűsítést, de korántsem merítette ki az adódó külföldi és hazai viszonyítási lehetőségeket. — Az esküdtszéki javaslat elvetése esetére Deákék egy további különvéleménnyel kívánták biztosítani azt, hogy a városi bíróságok választásának szabályozása a választójog kiterjesztésével járjon együtt. Sarlós külön is figyelmeztet arra, milyen élesen fordult szembe a konzervatívok virilista választótestület alakítására irányuló törekvésével — „ellenkezésben állónak" minősítve azt „minden polgári szabadsággal" — éppen az a Deák, aki a kiegyezés után teljes politikai súlyával támogatta azt, hogy a virilizmus az új államberendezkedés egyik fundamentális eleme legyen. S az a Deák, aki 1869-ben a bírák kinevezése mellett érvelt, az 1840-es évek derekán fogalmazott további különvéleményben a politikai pereket a király által kinevezett, a kormányzattól függő bíróságok helyett olyan ítélőtestülethez kívánta utaltatni, amelynek tagjait az országgyűlés választaná, tehát perspektivikusan legalábbis a „népszuverenitást" érvényesítené. Sarlós kitűnően elemezve és meggyőzően értékelve Deákék javaslatait egyúttal világossá teszi azt is, milyen nagy, a reformellenzék megítélésére általában is kiható jelentősége van annak, hogy többsége magáévá tette őket, sőt nevezetes pontok radikalizálása ellenére el tudta érni elfogadtatásukat az 1843/44. évi országgyűlés alsótábláján. Az elbuktatás felelőssége a főrendi tábla kormánytámogató többségére súlyosodik. Sarlós Béla tanulmánya sokat tesz annak érdekében, hogy a reformkori Deák kiszabaduljon annak a visszavetítésekből és leegyszerűsítésekből még a dualizmus korábban egybeszőtt, majd Szekfű Gyula által kiteljesített és előjelváltással a marxista történetírás nem egy alkotásában is felbukkanó értékelésnek a szorításából, amely reformkori viszonylatban is következetesen mérséklőnek, sőt visszafogónak, hovatovább a reformellenzék legfeljebb erkölcsi szolidaritásból kitartó, majdhogynem kelletlen útitársának minősítette. Sarlós sommásan, de a lényeget illetően helyesen úgy jellemzi Deákot, hogy ő a küzdelem kiéleződése, tehát a két országgyűlés, 1843/44 és 1847/48 között is „mindenben támogatta Kossuthot". (Hadd tegyük hozzá, hogy ez a támogatás az ellenerők legnagyobb szabású megosztó kísérlete idején, közvetlenül a forradalom küszöbén is érvényesült. 1848. febr. 11-ón így írt Deák Wesselényinek: ,,. . .talán csak múlékony lesz ezen meghasonlás s majd egyesülnek ismét valamennyien Kossuthtal és Kossuth körül, hiszen jelesebb, ügyesebb, alkalmatosabb vezetőt párt nem kívánhat, nem találhat, mint ellenzékünk bír Kossuthban".) Sarlós ugyanakkor úgy ítéli meg, hogy Deák „csupán jogi forradalmat akart", és ez magyarázza viszonylagos tartózkodását a politikai küzdelmektől az 1840-es évek második felében. Csak utalok rá, hogy Deák a legkiélezettebb helyzetben, 1847-ben kizárólag betegségével indokolta távolmaradását az országgyűlésről, sőt így panaszkodott Wesselényinek 1847. szept. 8-án: „Fájdalmasan hat reám azon gondolat is, hogy sokan betegségemet csak ürügynek tekintik, s azt hiszik, hogy menni nem akarok s betegeskedéssel mentem magamat; pedig Isten tudja, hogy mennék, ha lehetne, s ily alakoskodás nem volt sajátom soha." Nagyon meggondolkoztató a „jogi forradalom"