Századok – 1973

Vita - „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése. Szűcs Jenő disszertációjának vitája (Granasztói György) 114/I

122 SZŰCS JEN б DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJA Deér könyvének a megjelenése idején (1938) nagy szerepe volt. Több volt, mint egyszerű történettudományi mű, s Deér is többnek szánta történeti ismeretek akadémikus közlésénél. Kiemeli az opponens Deér azon inkább előrevetett, igazolásra váró gondolatait, amelyek a X. és a XI. sz. fordulóján a Róma-eszme jelentőségét hangsúlyozzák a nyugati világban. Deér felfogása szerint ez a Róma-eszme minden germán népi színezettel vagy hatalmi törekvéstől mentesen sugározta Szent István népe felé a kereszténység vallási, erkölcsi, társadalmi ós politikai tartalmait. Ez az alapeszme találkozik akkori művészeti életünk egyik tendenciájával csakúgy, mint a magyar ,,nagypolitikádnak a német befolyással szemben ellensúlyt kereső olasz irányzatával. Deér érveit négy tétel körül fejti ki, s minthogy Szűcs is ezek szerint igazodik, az opponensi vélemény is ennek megfelelően csoportosítja észrevételeit. Ami az első tételt illeti, miszerint a magyar népnek nincsen eredeti, önmagára vonatkozó eredethagyománya, Szűcs nagyon helyesen mutat rá a csodaszarvas mondára, amely a népi eredet hagyomány bizonyítéka. Az opponens — egyetértése mellett — kifejti, jogos lehet az a feltevés, hogy a monda — még tiszta totemjelleggel — eredetileg egy nemzetség eredetmondája lehetett. Totem jellege akkor szűnt meg, amikor a csodaszarvas üldözője már nem a nemzetség ősapja volt (nászából a szarvasünőből átváltozott leánnyal származik a nemzetség). Az új változatban az üldöző testvérpárt a szarvas mint vezetőállat jövendő feleségeikhez vezeti. Ezzel a monda mesévé alakult. Az egy vadász-ősből két testvérré bővülés akkor mehetett végbe, amikor az onogur ós a magyar nép egyesült. Az átalakult mondában a közös származástudat jut kifejezésre. Az opponens feltevése szerint, amelyet szórványos adatok is alátámasztanak, az onogur magyarság 670 táján költözött be a Kárpátmedencébe. Megjegyzi, hogy a régészetileg jól szétválasztható két magyar honfoglalást még senki sem elemezte feltehető nyelvi hagyatékában (a helynevekben). Lehetséges, hogy egyazon nép két ága hajtotta végre a honfoglalást aránylag nem nagy, 200 — 250 éves időközben, s ezalatt a köznépi tömegek nyelve nem változott. A voltaképpeni kutatni való, hogy a kettős ,,Mi"-tudat mikor és hogyan vált egyetlen eredetmondává, egyetlen hagyománnyá. Például a Turul-monda steppei területen született, a szarvas-monda erdei területre emlékezik (a gyalogos vadászattal együtt). Ez a kettősség a magyar régiség minden területén kimutatható, s végül ez is igazolja a két testvér jelképében reánk maradt kettős eredetet. Még mindig e kérdéskörnél maradva, az opponens röviden kifejtette álláspontját a „magyar ősvallás" jellegével kapcsolatban is. Úgy látja, hogy az több rétegre bontható, de nem tudja, vajon a rétegek társadalmi osztályokat jelentenek-e, vagy pedig másfajta származást . Volt egy kozmikus mítoszunk, amely az iráninak ismert világvallás egyik változatának tekinthető. Alatta terült el a táltos vagy sámán, mai szóval néphit. A két réteget kötötték össze az egyes nemzetségek totem jellegű eredetmondái. A szóbanforgó rétegek a mai néphitben már nem választhatók szét egymástól világosan. Deér koncepciójának második tétele az, hogy a XIII. sz. előtt a magyarországi latinság „nép" jelentésű szavai közül egy sem vonatkozik sajátosan a magyarságra, hanem „alattvaló" értelmű, amely a népet urához, elsősorban a királyhoz való viszonyában látta. Szűcs cáfolatának legmeggyőzőbb érve az opponens szerint Kálmán 1100 körüli törvénykönyvének a szolgákra vonatkozó része, amely háromféle szolgát különböztet meg. Szűcs kimutatja: a Kálmán féle törvény a „genus Hungarorum" és az „idegenekre" vonatkozó ,,alienigena" kategóriákat alkalmazza, amelyek messze túlmutatnak a Deérféle, közömbös „alattvaló" értelmezésen. Az opponens úgy véli, az érvelés egyetlen homályos pontja a magyar szolgaróteg keletkezésének magyarázata. Szűcs lényegében magáévá tette történetírásunk álláspontját, miszerint komolyan kell venni az orosz őskronika szavait az avarok kipusztulásáról, illetőleg feltételezhető, hogy a maradék avarság elszlávosodott. Az embertan kutatói viszont bizonyítják a későavarkori népes-