Századok – 1973

Történeti irodalom - Kutnar František: Přehledné dëjiny českého a slovenského dëjepisectvi. I. Od počátku národní kultury až po vyznëní obrodného ukolu dëjepisectví v druhé polovinë 19. stoleti (Ism. Niederhauser Emil) 1261/V–VI

1262 TÖRTÉNETI IRODALOM 1262' alfejezetek a eaeh történetírás fejlődését mutatják be, egy-egy alfejezet a szlovák történetírást, amely így óhatatlanul a háttérbe szorul. Ennek azonban objektív okai is vannak, hiszen a nehezebb helyzetben levő szlovákságnak sokáig nem volt olyan történetírása, mint a cseheknek. Az utolsó két fejezet a cseh-morvaországi német történetírás fejlődését is felvázolja. Egy-egy záró alfejezet még egyszer felvillantja a korszak persze elsősorban cseh történetírásának fő eredményeit és jellegzetességeit. Mindegyik fejezet végén rövid bibliográfia is található, a korábbi fejezetek esetében a tárgyalt munkák régebbi és újabb kiadásainak felsorolása, ill. általában a historiográfiai irodalom feltüntetése. Az európai történetírás fejlődésével foglalkozó alapvető munkákat (Fueter, Thompson, Brandi stb.) is felsorolja a bevezetés végén adott általános bibliográfiában, és az egyes fejezeteknél is találhatók hasonló jellegű kiadványok. Rövid időrendi táblázat, névmutató és a szövegben előforduló intézményekre, folyóiratokra stb. kiterjedő tárgymutató zárja a kötetet. A bevezetőben Kutnar rögtön állást foglal amellett, hogy csak a történetírás, nem a történeti gondolkodás történetét adja elő, tehát csak azoknak a munkásságát tárgyalja, akiket — korszakonkint persze eltérő kritériumok alapján — hivatásos történetíróknak lehet tekinteni. Az anyaga zömét képező cseh történetírás vonatkozásában ezt az alapelvet meg is valósítja. Szlovák vonatkozásban ez nem volt lehetséges, ezért a régebbi fejezetekben az összmagyarországi krónikaírásra, az újabb korszakokban pedig a szépírók ós költők történeti nézeteire is kitér. A nevesebb történetírók esetében rövid életrajzi vázlatot is nyújt, főbb munkáik bemutatásával együtt, a kisebb személyeknél olykor éppen csak a nevek és könyvcímek felsorolására van módja. Fő szempontja, amint az munkájának alcíméből is kiderül, a történetírás szerepe a nemzeti öntudat kifejlesztésében. Ennek megfelelően már a középkori krónikákat is ebből a szempontból vizsgálja, ós ez marad a legfontosabb kritérium a felvilágosodás korától kezdve is. így tág tere jut annak, hogyan hatott a mindenkori politikai helyzet a történetírásra. A három utolsó fejezetben azonban arra is figyelmet fordít, milyen szervezeti keretei voltak a történetírásnak, ós mennyire sikerült a modern, tudományos forráskritikai igényeknek eleget tenni. Ebben a vonatkozásban teljes képet is tud nyújtani a szerző. Az újkori fejezetekben azt is megtudjuk, legalább is a fontosabb személyiségek esetében, milyen koncepciót alakítottak ki a cseh történelemről, durván megfogalmazva, nemcsak azt mutatja meg, hogy miről írtak, hanem azt is, hogy mit. Az első két fejezetben azonban ezt a kérdést valahogy elhanyagolja, a koncepcióról csak általánosságokat mond, hogy vallásos, vagy — a XVI. századtól kezdve — reformációs vagy ellenreformációs szemléletű. így aztán bizonytalanságban marad az olvasó, hogy az egyes krónikák voltaképpen — Hájekig bezárólag — milyen korszakot is tárgyalnak, hogyan látják pl. a cseh őstörténetet. Ilyen, egyszerűen technikai vonatkozásban azért jó volna a könyvet egy esetleges új kiadás során még kiegészíteni. Egyetemi segédkönyvről van szó, amely feltételezi tehát, hogy az olvasó bizonyos tárgyi ismeretanyagot máshonnan szerez meg. így a történetírásra kiható politikai eseményeket természetesen nem tárgyalja, ami rendben is van. Zavaró viszont pl., hogy a XIX. század első felének történetírásában olyan jelentős szerepet játszó Hanka-fóle hamisítványokról, az ún. Králové Dvúr-i és Zelená-Hora-i kéziratokról természetesen sokszor esik szó, hiszen hitelességük elismerése vagy (ekkor még igen szórványos) elutasítása igen fontos kérdés, akár a történetírás tudományos jellege, akár nemzeteszméitető funkciója tekintetében, de azt sehol sem tudja meg az olvasó, hogy mit is tartalmaznak ezek a kéziratok. Nyilván megint olyan kérdésről van szó, amelyet az egyetemi hallgatóknak máshonnan kell megtudniok, mégis olyan immanens mozzanata ez a történetírás történetének, amely valamelyes tárgyalást megérdemelt volna. A két legrészletesebben tárgyalt személy Josef Dobrovsky és Frantisek Palacky. Nyilvánvaló, hogy ez helyes, hiszen Dobrovsky ugyan nyelvtudósnak ós irodalomtörté-