Századok – 1973
Történeti irodalom - Tanulmányok Budapest múltjából XVIII. (Ism. Dóka Klára) 1245/V–VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1245 Ettől kezdve azonban láthatólag nem foglalkoztatja a kérdés, jeleként annak, hogy a honvédelem problémáinak megoldását egészen másutt, a zsoldos hadsereg felállításában keresi. II. Ulászló uralkodása alatt viszont — a központi hatalom lezüllésének bizonyítókaként — olyan alacsonyan állapítják meg a kiállítandó telekkatonák számát, mint még soha (1498-ban 36 porta után 1 lovas). Az egyre növekvő délvidéki veszély hatására ugyan az 1518-as tolnai országgyűlés ötre emeli a 100 jobbágy után kiállítandó lovasok számát, de a bácsi országgyűlés még ugyanabban az évben ismét háromra mérsékeli azt. Nándorfehérvár eleste után, a szüntelenül folyó szerémségi összecsapások hatására aztán 1523-ban ismét csak az 1463-as kvóta szerint rendelik kiállítani a telekkatonaságot. A telekkatonaság szerepe nem ért véget a mohácsi csatával, az egyéb módon mozgósított parasztseregek honvédelmi szerepe még kevésbé, hiszen a törökellenes küzdelem anyagi alapjait éppúgy nem sikerül rendezni ekkor sem, mint 1526 előtt. Az 1540-es években lényegében a korábbi gyakorlat folytatódik, 1555-től kezdve pedig a telekkatonaság megreformált változata, az ún. „continuus miles" lép előtérbe. A kívánalmaknak az utóbbi éppoly kevésbé felelt meg, mint a telekkatonaság hagyományos formája. Helyettük a hadiadóból felfogadott zsoldossereg mutatja a fejlődós további útját. Szemben a XVI. századdal, XVII. századi törvényhozásunk már alig foglalkozik a telekkatonasággal, amelynek sorsa a lassú elhalás lesz. A század végén és a XVIII. század elején inkább csak szervezési alapelveit hasznosítják a regulárisnak szánt hadseregek állományának feltöltésénél. Az önálló állammá alakult Erdélyben, amely más tekintetben is sokáig konzerválta a középkori Magyarország intézményeit, a jobbágyokból kiállított katonaság nagyobb szerephez jutott, mint a királyi Magyarországon. Itt nemcsak a földesurakat terhelték meg — eléggé magas kvóta szerint — telekkatonaság-állítással, hanem a jobbágyi közösségeket közvetlenül is katonaküldésre szorították. Közülük az előbbi maradt fenn tovább, a parasztság által közvetlenül hadba küldendő kontingensek helyébe a XVII. században a hajdúk és darabontok egységei léptek. A szerző hangoztatja: „A kiadatlan források vizsgálatát a Mohács utáni korszakban mellőzhetőnek véltük, mert elsősorban a problematikusabb Mohács előtti korszakot óhajtottuk megvizsgálni, s azért is, mert e korszak kiadott forrásai . . .bőségesek. . ." (63—64. 1.). Bár a kiadatlan anyag részleges, szúrópróbaszerű vizsgálata esetleg újabb, így rejtve maradó problémákat tárhatott volna fel, a szerző eljárását e részben is igazolják az eredmények: a normatíva oldaláról közelítve is sikerült megfelelő képet adnia arról, hogy a XVI—XVII. század törvényhozása mit várt a telekkatonaságtól, miben és hogyan kívánta átalakítani azt. A monográfia a felfegyverzett parasztság egyéb működési területeiről már lényegesen vázlatosabb képpel szolgál, ez azonban tulajdonképpen nem a szerző, hanem az egész szakirodalom hibája, amely még odáig sem jutott el, hogy a paraszti részvétel főbb modelljeit felrajzolja és ezzel a kutatás figyelmét a fehér foltokra irányítsa. A XVI—XVII. század jobbágynépének fegyveres részvétele olyan sokszínű, s olyan sok az átmeneti forma, hogy ezek között csak több kutató együttes erőfeszítése igazíthat el. Szakály Ferenc TANULMÁNYOK BUDAPEST MÚLTJÁBÓL XVIII. (Budapest, 1971. 351 1. A Budapesti Történeti Múzeum évkönyve) A Budapesti Történeti Múzeum évkönyve a főváros történetével kapcsolatos újabb kutatások eredményeiről ad számot. A kötetben foglalt 10 tanulmány időbeli határai a XIII. század elejétől az 1930-as évekig terjednek, ós a város gazdasági életének, társadalmi fejlődósének egy-egy szakaszát vagy tényezőjét mutatják be.
