Századok – 1973

Történeti irodalom - Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt (Ism. Fügedi Erik) 1239/V–VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1241 azt a következtetést vonhatnánk le, hogy csak a possessio maradt ki közülük. Az indoklás az előszóból ismét hiányzik, pedig ebben az esetben is szükséges volna. Az olvasó ezen a ponton túlzott követelményekkel vádolhatja a bírálót és éppen ezért egy példával szeretnénk megvilágítani a latin minősítés fontosságát. Ennek a folyóiratnak hasábjain (1971, 86—87) már szóltunk arról a problémáról, amelyet a mezőváros, illetve oppidum minősítés jelent. Akkor meg kellett állapítanunk, hogy Csánki helytelen logikai megfontolások alapján alakította ki a „város" kategóriát, amibe a mezővárosokat is belevette. Kifogásaink két pontra vonatkoztak: 1. a vásártartási jog (és különösen az országos vásáré) még nem jelent automatikusan mezővárosi státust; 2. az egy alkalommal oppidumnak nevezett helységeket nem minősíthetjük mezővárosnak. A Csánki által készített kötetek (az erdélyi kivételével) nem tették lehetővé, hogy a számokat a 2. pont alapján korrigáiuk, Fekete Nagy teljes adatgyűjtése viszont igen. Bakács kötetében 21 város szerepel, s a minősítés — teljesen elvhűen — Csánki módszerén alapszik. Ha most a minősítést korrigálni akarjuk, akkor 4 szabad királyi várost találunk, marad tehát 17 mezőváros, amelyek közül igen könnyű kiszűrni azokat, amelyek vásártartási joguk alapján kerültek a városok közé. De bizonytalan marad az egy alkalommal oppidumnak nevezett települések kiszűrése, mert a „poss" szócska (mint negatív bizonyíték) nem található meg a kötetben. Csak valószínűsíthetjük, de nem állíthatjuk, hogy Hont megyében mindössze négy valódi mezőváros volt (Bát, Maros, Ság és Szebelléb). A két első változtatást tekintve nem tudunk megszabadulni attól a benyomásunktól, hogy Bakács elsősorban a helynév-alak változására helyezte a súlyt, s ezt egy másik kisebb változtatás is alátámasztani látszik. Ez pedig az újkori másolatok megjelölése. Ezt még akkor is helyesnek kell tartanunk, ha gyümölcsét nem is annyira a történészek, mint inkább a nyelvészek fogják élvezni; a változtatás ui. növeli a pontosságot, ezért az eredeti célkitűzéssel ós a tudományos igényekkel teljes összhangban áll. A másolatok megjelöléséhez hasonlóan pontosan meghatározza Bakács a harmadik változtatást is. „A település névformáinak felsorolása után találja az olvasó azokat az adatokat, amelyek a település fejlődésére jellemzők: így a templomokra (plébánosokra) és vámhelyekre vonatkozó adatokat s mindegyik után zárójelben az előfordulási évet, illetve éveket" (8. 1.). Tegyük ehhez még hozzá, hogy Bakács nem csupán az említett két jelenséget emelte ki, hanem minden más történeti (elsősorban gazdaságtörténeti) szempontból becses adatot (malom, jobbágytelkek, porták száma stb.). Ez a változtatás a kötet egyik nyeresége, mert logikai rendbe foglalta azokat az adatokat, amelyek Csánki első köteteiben önkényes válogatás, illetve tulajdonképpen „érdekesség" alapján szerepeltek csupán. Nagy örömmel kell ezt nyugtáznunk és csak sajnáljuk, hogy más — Csánkinál általában szereplő — adatokat Bakács figyelmen kívül hagyott. A bányavárosok topográfiájára vonatkozólag úgyszólván semmit sem találunk, s olyan fontos jelenségeket sem említ meg, mint amilyen a korponai jog elterjedéséből következő korponai felebbviteli bíráskodás volt, holott erről Krizko cikkét is felhasználhatta volna (P. Krizko : Stredoveké súdnictvo a krupinská pravda. Sbornik museálnej slovenskej spolocnosti 1897). A kötet második részében a birtokos családokat találjuk. Amikor Fekete Nagy a trencséni anyagot családonként rendszerezte, megtartotta az első kötet előszavában leszögezett elvet, hogy nem genealógiát, hanem a családok esetében is elsősorban birtoklástörténetet kell nyújtani, s ezen az elven Bakács sem változtatott. Ehhez a részhez annyi megjegyzésünk lenne, hogy Csánki annakidején feltüntette, hogy a megye törzsökös családjáról van-e szó. Ez most elmaradt, pedig éppen az ilyen kisnemesi vidéken lett volna jelentősége. A kisnemesi terület következményeként igen sokszor azonos nevű családokkal találkozunk, de a rájuk vonatkozó adatok töredékes volta miatt az azonos leszármazás, illetve rokonság nem állapítható meg. Ebben az esetben Bakács igen ügyesen „X családnevűek" címszó alá sorolta az adatokat, a leszármazás és rokonság kérdését a