Századok – 1973

Krónika - Történelem és tömegkommunikáció [Beszámoló az 1973. évi egri történész vándorgyűlésről] (Mann Miklós) 1061/IV

1066 KRÓNIKA érdeklődő, magukat a történelem anyagán keresztül kifejező művészek". A referátum ezután azt a kérdést vizsgálta, hogy mi legyen ezekben az esetekben a történettudomány képviselőinek szakmai magatartása. A referátum a „kötelező odafigyelés és reagálás" módszerét javasolva úgy ítélte meg, hogy a kapcsolat ebben az esetben szorosabb együttműködéshez vezethet, amelyből mindkét fél csak gyarapodhat. Nemeskürty István író, a Magyar Filmgyártó Vállalat igazgatója „Művészet ós történelem" címmel tartott érdekes előadásában abból a tételből indult ki, hogy az irattekerccsel ábrázolt Klio a történetírás múzsája, tehát az ókorban a történetírást művészi alkotótevékenységnek tekintették. Majd Machiavelli példáját említette, akinek Firenze városállam történetéről írott műve — bár a szerző nem kutatott oklevelek után — mégis hiteles, „szükségképpen tükrözi a szerző korát és személyes álláspontját éppúgy, mint az általa bemutatott kort". Machiavelli — az ókori szerzőkhöz hasonlóan — könyvét műalkotásnak tekintette. „Forrás és mégsem az; ha egyedül nem is ad érvényes képet, de továbbgondolkodásra késztet a lebilincselő munka." Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy tudósnak is érezte magát, hiszen tudomány ós művészet számára még egység volt. „Ars, amelyet szakszerűen kellett művelni ..." A könyvnyomtatás széleskörű elterjedtévei a művészetektől kezdett különválni a tudomány. Ez a lassú szétválási folyamat a magyar irodalomban először a XVII. század közepe táján érezhető. A legújabb korban, a polgári társadalomra jellemző az a tendencia, amikor a tudósok — magukat „egy kivételes elit tagjának" tekintve — „a nem hivatásos történetíróként szabadalmaztatott szerzők történeti elmélkedéseit a beavatatlan dilettantizmusának bélyegzik". E felfogással vitatkozva az előadó azon véleményének adott kifejezést, hogy midőn szükség van a tudósok elit rétegére, éppen úgy nélkülözhetetlen szükség van olyan „nem tudósokra, akiknek szintén véleményük van saját hazájuk történelméről". Utalt Székely Bertalan, Madarász Viktor, Benczúr Gyula festményeit-e, Jókai Mór és Gárdonyi Géza regényeire, amelyek „legalább annyira meghatározták a maguk társadalmának, közönségének történelmi tudatát, mint az ugyanakkor publikált tudományos művek". Éppen ezért, az a helyes, ha a történelemről valamilyen kifejezési eszközzel történő véleményalkotásnak megnyilvánulásait — a tudományosat ós a művészit — „egymás mellett párhuzamosan létezőnek, egymással elvileg egyenértékűnek fogjuk fel, nem egymást kizáró dolognak, nem egymással ellenségesen szembenálló két tábornak". A szovjet marxista esztétika, társadalomtudomány ezt már régen felfedezte. E vonatkozásban az előadó hivatkozott Eisenstein és Dovzsenko filmjeire, amelyek az orosz ós az ukrán történelemnek milliók számára kitörölhetetlenül hitelesnek érzett képét formálták meg. „Olyannyira, hogy az Októberi Forradalom évfordulóját ünneplő újságok már nem is az eredeti fotókat, hanem e filmek képeit közlik." A tudomány népszerűsítésének kérdésével foglalkozva hangsúlyozta, hogy az nem tekinthető művészi alkotótevékenységnek, hanem inkább a tudományos működés egyik ágának. A népszerűsítő műnek adataiban, következtetéseiben cáfolhatatlannak kell lennie, „tudós és népszerűsítő mű között a különbség csupán az, hogy az egyik változat csak szakmailag magasan képzettek számára megközelíthető, a másik, a népszerű változat pedig mindenki számára appercipiálható". Tehát a népszerűsítést a művészi alkotótevékenységgel nem helyes összekeverni. Szekfű Gyula példáját idézve bizonyította az előadó, hogy tudomány és művészet mennyire nem áll távol még századunkban sem a legjobbaktól. A tudomány gőgös elzárkózása a művészettől helytelen, de éppúgy a művészetnek „sem szabad elhitetnie önmagával, hogy semmi köze a tudomány eredményeihez," hiszen „sose feledjük, hogy Klio múzsa; egy művészet múzsája." Hunyady György kandidátus, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont igazgatóhelyettese „Vizsgálatok a lakosság történeti ismereteiről ós értékeléséről" címmel tartott előadásában arról a „Családtörténet" c. vizsgálatról számolt be, amelyet a Kutatóközpont végzett el, — tanulmányozva egyes történelmi kérdésekkel kapcsolatban a lakosságban kialakult véleményeket. Figyelembe véve a történelmi ismeretek korlátozottságát, a véleménykutató kérdések tárgyköréül a XX. század magyar történelmét választották. A vizsgálat célul tűzte ki, hogy „egy országos reprezentatív mintán tájékozódjunk: hogyan illeszkedik össze az adott család és társadalom múltjának megítélése". A család esetében a kérdezett egyfelől a család tagjairól adott jellemzést, másfelől általánosságban is nyilatkozott arról, hogy családjuk egésze milyen körülmények között élt századunk különböző szakaszaiban. Igen érdekes válaszokat eredményeztek a társadalmi-politikai problémák: az értelmiségiek s a mezőgazdasági fizikai dolgozók nagyfokú érzékenységet árultak el az egykori területi problémák iránt. A szakmunkások a területi kérdések iránt csekélyebb érdeklődést mutattak, de kiemelték, hogy az 50-es évek mozgalmi élete vonzotta őket.