Századok – 1973

Folyóiratszemle - Kennedy P. M.: A nacionalista történetírás hanyatlása Nyugaton 1900–1970 1052/IV

TOLYÓIRATSZEMLE 1053 a nacionalizmust egy adott kor, lényegében a XIX. századdal kezdődő időszak termékének tekinti. Megállapítja, hogy a nacionalista szemlélet a XIX. század második felében uralkodóvá vált Nyugat-Európa történetírásában. Ranke, még inkább pedig Treitschke és követői révén Németországban látja ezt a legerősebbnek, ahol a történészek aktívan támogatták a militarizmust, a gyarmatosítást és az első világháborút. Az Egyesült Államokban a nacionalizmus azt a formát öltötte magára, hogy az amerikaiak magukat morálisan messze az óvilág fölött állónak tekintették, országukról mint tisztább, önzetlenebb, szabadságszeretőbb földről beszéltek, és e nézet általánossá vált több nemzedék számára. Történetírásukban George Bancroft és Albert Mahan testesítették meg e szemléletet a legjobban, a politikában pedig Theodore Roosevelt. A briteknek nem volt szükségük ilyen harsány megfogalmazásokra, mert ők már Macaulay óta tudták, hogy az angol „a legnagyobb és legcivilizáltabb nép a világon", minden lényeges materiális és szellemi vívmánynak ők a megteremtői. Macaulay utódai teljes szívvel azonosultak a brit imperializmussal és a hazafias büszkeség még az olyan tekintélyes mérsékelteket is eltöltötte, mint Acton. Franciaország és Európa többi országa hasonló szellemű történeti műveket produkáltak, ezeknek alaphangja a xenophobia és a szigetországi jingo izmusnak megfelelő sovinizmus volt. A történelemszemlélet nagy hatással volt az első világháborúhoz vezető nemzeti rivalizálásra, a háború kitörésekor a történészek pedig az objektivitás minden álarcát elvetve kormányaik propagandistáivá váltak, sokszor a szó legszorosabb értelmében, mint Németországban Schäfer, Franciaországban La visse és Angliában Headlam-Morley stb. A nacionalista történészek nézetei bekerültek a tankönyvekbe, és így hatásuk megsokszorozódott. E tankönyvek kicserélése csak napjainkban kezdődött meg az UNESCO égisze alatt („az iskolának a történettanításban megmutatkozó magatartása a legjobb próbája annak, hogy hisznek-e a nemzetközi megértés növekedésében") — de az eddigi eredmények meglehetősen soványak. Napjainkban azonban a hazafias történész — néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Arthur Bryant, Gerhard Ritter, W. Hubatsch, Samuel Morison — gyakorlatilag eltűnt Nyugat-Európa és az Egyesült Államok egyetemeiről és kutató intézményeiből. Helyükbe az „antinacionalista" történészek generációja lépett, elsősorban Németországban és az Egyesült Államokban, akik erős kritikával tekintenek nemzetük múltbeli (és jelenlegi) kormányainak politikájára. Szerintük az előző nemzedékek hazafias ideológiája, értékrendszere és ambiciói csak humbugok voltak és az önzést, mohóságot voltak hivatva leplezni. Az új iskola kiemelkedő képviselője Fritz Fischer, aki megállapította, hogy Hitler nem egy démon volt, aki megbabonázta a német népet, hanem a XX. századi német történelem fő vonulatába illett bele. Fischer követői közül már jó nevet szereztek maguknak I. Geiss, H. Böhme, H-U. Wehler. Az Egyesült Államokban a „wiseonsini iskola" (LaFeber, W. A. Williams) képviseli elsősorban ezt az új irányzatot. Ők nem 1898-tól számítják az USA expanzív korszakát, hanem gazdasági érdekek által diktált állandó folyamatnak tekintik az agresszív, terjeszkedő politikát. Nagy-Britanniában az új tendencia nem ilyen erőteljes, mert az ország múltjában és jelenében nincsenek olyan szégyellni való foltok, és a kritikus tradíció is régebbi. így az aktuális politikai hangsúly és a morális ítélet helyett egyszerűen az igazság kritikátlan feltárására törekednek (pl. A. P. Thornton a brit birodalmi gondolatról, Robinson és Gallagher a viktoriánus imperializmusról írt munkáikban), de nem zavarja őket, ha tevékenységük eredményeként egyes nemzeti mítoszokat szétrombolnak és a nemzet képét befeketítik. A szerző úgy látja, hogy a jelen tendencia fényében nehéz megérteni, hogy 60 — 70 évvel ezelőtt hogyan lehetett annyira elfogadott a szűklátókörű és soviniszta felfogás és magatartás. 6 azonban megmagyarázza. Könyvekben, a sajtóban még a mai Nyugat-Európában is ott van e felfogás számos nyoma, míg az új államok szemléletét ma is teljességében ez jellemzi, ugyanis a történelmi fejlődésnek a nacionalista korszak egyik