Századok – 1973
Történeti irodalom - Gilbert Felix lásd Higham John - Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet (Ism. Bónis György) 1026/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 1027 korlátozott érvényesülését. A történész számára azonban talán az 1790/91-i reformbizottságok értékelése a legjelentősebb. Sándor Lipót főherceg-nádor iratainak nagy hatású bevezetésében (1926) Mályusz Elemér lelkesen magasztalta ezeket a rendi reformbizottságokat, melyeknek munkája szerinte a polgári fejlődés útjára vezette volna hazánkat. Hajdú a jogi bizottság részletesen tárgyalt tevékenységét s a hozzá érkezett nemesi véleményeket a mályuszi kép próbájának tekinti, és azért ismételten visszatér rá. Adatainak sora meggyőzi az olvasót, hogy a bizottsági munkálatok korántsem a „nemzeti újjászületés" eszközei voltak, csak a feudális rend legnyomasztóbb visszásságainak kiküszöbölését célozták, s a bizottságok főúri-nemesi tagjai sohasem felejtették el osztályérdekeiket. A szerző szilárd marxista képzettséggel ós mértéktartó stílusban megírt könyve véleményünk szerint megnyugtató eredményekre vezet. Az 1795-i tervezet kidolgozását az udvar és aufklärista támogatói szorgalmazták, mert a jogegység a feudális abszolutizmusnak volt érdeke. A nemesség fontosabbnak tartotta a büntetőjogi egyenlőtlenség és a régi bírósági szervezet fenntartását. A kodifikációs munkát hátrányosan befolyásolta a bizottság „táblabírói" összetétele (az egyetemek és a jogakadémiák tanárait kihagyták belőle), a tagok csoportérdekeinek ellentétei, elméleti képzettségük hiányai, egyéb — hivatali vagy magán — elfoglaltságuk terhei. A javaslat tehát tartalmában feudális jogszabály tervezet maradt , de már túlmutatott Werbőczyn. Fenntartotta ugyan a nemes és a nemnemes közti különbségtételt, de a honorációroknak ós a vagyonos nemnemeseknek már kedvezményeket biztosított. Elsőnek fogalmazta meg nálunk a büntetőjog alapelveit, a beszámítás kizárását, különböztetett a szándék fokozatai és a gondatlanság között, megszabta a büntetés mórtékének alsó és felső határát. Feldolgozta ugyan a „filozófusok" tanait, de sokszor úgy, hogy azok egy-egy feudális jogintézmény melletti érvekké lettek. Semmiképpen sem állítható az 1791-i Code Pónal mellé, de nagyon jelentős a régi gyakorlattal szemben: elsőnek fogja át a büntetőjog és eljárás egész területét, és elsőnek akar kizárni minden más jogszabályt. Az udvar szemében a francia forradalom kompromittálta a felvilágosult büntetőjogot, a nemesség pedig sohasem akarta; ezért maradt el országgyűlési tárgyalása és becikkelyezése. A könyv arculatáról nem hiányoznak a szeplők. Túlságosan kedveli a latinizmusokat, holott van azokból elég a büntetőjog nyelvében; néha e téren is hibát ejt (pl. „legiferáció" a 178. lapon). Modorosnak tűnik a nagy kezdőbetűk túlzott használata; ha pl. „a Fény Százada" nem is kifogásolható, alig indokolt a „Diéta" esetében. A jegyzetek nonpareille szedése nem csábít a bennük elrejtett becses anyag tanulmányozására. De mindezek apróságok ahhoz képest, hogy a szerző — szerintünk indokolatlanul — leszűkíti a kodifikáció fogalmát. A felvilágosodás kódexei előtt csak inkorporációt ismer el, vagyis a fennálló jogszabályok egységes szerkezetbe foglalását. Láthatóan zavarban van, amikor a Carolinát (1532) vagy az Ordonnance Criminelle-t (1670) említi; ezeket azért rekeszti ki a kódexek köréből, mert megtűrték az eltérő szokásjogi normák alkalmazását is; legfeljebb „jogtörténeti értelemben vett kódexeknek" tekinti őket (24. 1.). De hiszen a felvilágosodás törvénykönyvei is a jogtörténet részei ! Maitland nem ok nélkül írta, hogy a renaissance korában „a kodifikáció a levegőben volt" (English law and the renaissance, Cambridge 1901, 21. 1.). A jogegysóg követelményét Európa-szerte az abszolutizmus tűzte zászlajára; az adott ország politikai erőviszonyaitól függött, mennyire sikerült megvalósítania. A Carolina „a hagyományos német joganyagot az itáliai kriminalisták haladó tanításaival kapcsolta össze" (H. Conrad: Deutsche Rechtsgeschichte II. Karlsruhe. 1966, 408. 1.), tehát jóval túlment az inkorporáción. A helyi jogszabályok érvényesülését csak azért tűrte meg, mert a partikularizmus-jellemezte Német Birodalomban másként nem válhatott volna törvénnyé. Az inkorporáció — kodifikáció merev szembeállítása helyett tehát a kodifikáció útjának egyes állomásait kellene egymástól megkülönböztetni.
