Századok – 1973

Történeti irodalom - Moneta Jakob: Die Kolonialpolitik der Französischen KP (Ism. Jemnitz János) 1019/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 1021 1933 —1936 között más új elemek is feltűntek. Részben André Ferrât hangsúlyozta, hogy a KP korábban szektás hibákat követett el, amikor „az elvi tisztaság" védelmében elutasította a különféle reformista szervezeteket, s a polgári nacionalista pártokat. így hibának tudta be azt is, hogy Tuniszban nem sikerült az Új Destour párttal az együttműködést biztosítani. Ezekkel az értékelésekkel párhuzamosan a polgári értelmiséggel, politikai magatartásukkal is foglalkoztak, végeredményben nagy fenntartással fogadva azt, úgy írva erről az „elitről", mint amely kész elfogadni a félmegoldásokat, s Algériában például Ferhat Abbasz megelégednék az asszimilációs politika kétoldalú realizálásával, ahelyett, hogy a teljes függetlenségre törekednék. Mindezek alapján a KP a sürgetőnek továbbra is az agrárlakosság megnyerését tartotta, s természetesen a proletariátust. Ebben az időben viták kezdődtek az arab proletariátus számának, súlyának megítéléséről, amelyekből általában olyan következtetést szűrtek le, hogy noha az meglehetősen gyér, mégis az eddiginél inkább lehet arra támaszkodni. Ezután következik akót világháború közötti Franciaország egyik „legizgalmasabb" s legellentmondásosabb szakasza. Franciaországban győzött a Népfront, s a KP is, mint ismeretes, kívülről támogatta a Népfrontot — amely azonban a gyarmati területen csak rendkívül keveset tett. Valamit azonban mégis tett, reformokat hirdetett, az autonóm szervek súlyát növelte, a választók számát kiszélesítette. S éppen a Népfront ilyen működése az ellentmondások és összeütközések egész sorát szabadította el. Algériában a népfront ellen léptek fel a szélső jobboldali francia betelepülők és szervezeteik (itt mintegy az OAS előfutáraira gondolhatunk), akik ekkoriban szoros szövetségben álltak a hazai, párizsi és francia „anyaországi" szélső jobboldallal, Doriot kifejezetten fasiszta csoportjaival. Másfelől viszont az arab nacionalisták is támadták a Blum-kormány túl soványnak talált reformjait, de hogy az ellentmondások száma még szaporodjék, az arab nacionalisták és a francia szélsőjobboldal is sokszor együtt mozdult meg — a francia Népfront-kormány ellen, amihez ekkoriban a KP még mindig reményeket fűzött. Mindehhez járultak a nemzetközi összefüggések, hogy Észak-Afrikában és a Közel-Keleten Hitler és Mussolini, vagyis a fasiszta kormányzatok, a Távol-Keleten, Indokínában pedig Japán igyekezett kihasználni ezeket a nehézségeket, és kapcsolatot találni a franciaellenes nacionalista mozgalmakkal. S természetesen az sem volt közömbös, hogy ezek a fasiszta-agresszív hatalmak egyúttal a Szovjetunióra nézve is milyen veszélyt jelentettek. Az ellentmondások ténylegesek voltak, s ezért tűnik túl „könnyűnek", látványosnak Moneta válasza, aki egyszerűen szembesíti a KP politikáját az 1920-as és 1930-as években, s azzal vádolja, hogy politikáját ekkor megmásította, a függetlenség követelését feladta. Moneta is ismeri ugyan a lenini elemzést, hogy a függetlenség elvi követelése s gyakorlati szorgalmazása nem feltétlenül kell, hogy egybeessék, de itt, ebben a korszakban megáll a szembesítésnél, s nem megy el odáig, hogy ténylegesen választ adjon, mennyiben kellett tényleg ezt a politikát a megváltozott körülményeknek megfelelően módosítani. Néhány körülményt ugyan jelez, de az olvasónak mégis olyan következtetést diktál, hogy a jellemző az elvekről való lemondás volt a nópfrontos illúziók miatt, hiszen a Népfront végül is illúziónak bizonyult. Amennyiben a történeti eseményeket csak egy síkban nézzük, akkor így Moneta jobb- és baloldali elemekből szőtt vádiratot állított ki a KP ellen, anélkül, hogy ezt az akkori reáliákkal egybevetette volna. Ez a diszkrepancia folytatódik a következő, negyedik korszak (1943 —1947) áttekintésénél is. Itt elvi szempontból a jelenségek érthetően hasonlóak a Népfront korszakához — hiszen ekkor a KP még a kormánynak is tagja. Elvileg mint már 1939-ben, a KP vezetői, köztük éppen M. Thorez, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek a francia és az arab népek közös, testvéri boldogulását éltették, keresték. Moneta viszont a nemzeti függetlenség szavatolását kérte tőlük számon, megintcsak nem vizsgálva az akkori erőviszonyokat, a demokratikus, sőt akkor még szocialista elemekkel tarkázott demo-