Századok – 1973

Történeti irodalom - Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. V. 1906–1913 (Ism. Szász Zoltán) 990/IV

991 TÖRTÉNETI IRODALOM hogy a lényeget tekintve a koalíció nemzetiségi politikája épp úgy nem különbözött a szabadelvű párt politikájától, mint ahogy még az ún. darabont-kormány, tehát a Kristóffy nevével fémjelzett politika sem szakított az elődök által kialakított irányvonallal. Az, hogy a koalíció mégis nemzetiségpolitikai szempontból is külön korszakot jelent, kettős okra vezethető vissza. Az egyik a koalíciós kormány ós táborának politikai identitászavara, a másik pedig a nemzetiségi politikusok valóban aktivizálódó új generációjának a kormányzattal való első nagyobb méretű konfrontációja. A „kötött marsrutával" hatalomrajutó koalíció Bécstől érdemleges engedményeket kicsikarni nem tudott; önmaga létjogosultságának igazolásául „az ország magyar jellegének" kidomborítására törekedett, s a várható gyengébb ellenállás irányában, a nemzetiségekkel szemben igyekezett „nemzeti vívmányokat" felmutatni. Csakhogy ebben az irányban sem kapott „szabad kezet". Az előző kormányok már maguk kimerítették mindazon lehetőségeket, melyeket a dualista Monarchia bonyolult, félalkotmányos és félabszolutista belső berendezkedése, nemzetközi helyzete, azaz a tényleges erőviszonyok a magyarosítás számára biztosítottak. A koalíció számára nem maradt más, mint a törvényeket önkényesen alkalmazó miniszteri rendeleteket, lapkitiltásokat szaporítani, alapszabályok jóváhagyásánál akadékoskodni, gyűléseket betiltani, sajtópereket indítani, a horvát vasutasok magyarosításával próbálkozni. Ezt már a korszakban is a tyukszemrehágás politikájának nevezték, s ebben kétségtelenül megfigyelhető a visszatérés Bánffy miniszterelnökségének módszereihez. A koalíció nagy nemzetiségpolitikai alkotásának szánt „Lex Apponyi" sem eredeti nem volt (hiszen főbb intézkedései a Berzeviczytervezetben már szerepeltek), sem hatékonynak nem látszott (hiszen a tanítóképzés kérdését nyitva hagyta). Az ún. magyar nemzeti politika szempontjából egyetlen funkciója volt: a hadsereg magyarosításának elmaradásáért a nacionalista közvéleménynek kárpótlást nyújtani, újra megcsillogtatni annak lehetőségét, hogy a nemzetiségeket iskoláikon keresztül magyarosítsák. Maga a törvény, akár a korábbi iskolatörvónyek, nem anynyira egyes rendelkezéseiben volt sérelmes, mint inkább abban, hogy ismételten kótségbevonta a nemzetiségek politikai egyéniségének, kulturális önállóságának gondolatát. A koalíciónak tehát pontosan annyival kellett nagyobb nyomást gyakorolnia a nemzetiségekre, amennyit korábbi ellenzékiségéből föladott. Ezzel azonban szóttépte az előző kormányok alatt nagy műgonddal, évtizedek során kiépített nemzetiségi politika, a régiónkénti sajátosságokhoz alkalmazkodó, a nemzetiségi politikusok családi, személyi nexusait is számontartó, hallatlanul bonyolult hálóját. Maga is hozzájárult egy új helyzet megteremtéséhez. A nemzetiségi politikusok nagyobb aktivizálódását az egyes nem-magyar pártok belső válsága előzte meg, vagy kísérte. Ennek forrásait főként az „Iratok. . ." ГУ. kötete tartalmazza. Az 1903 — 6-os politikai válság megkönnyítette számukra a parlamenti aktivitás újrafelvételét. Az 1905-ös, majd az 1906-os választáson pártjaik megerősödnek, előbb Kristóffyók ébresztenek bennük bizonyos reményeket, majd a koalíció maga is egyezkedik a szerb-horvát koalícióval, tárgyalásokba bocsátkozik a románokkal. A Ferenc Ferdinánd trónörököshöz fűződő remények születése, határokon túli támogatók felbukkanása, az annexiós válság, a Lex Apponyi mind hozzájárulnak a nemzetiségi politikusok tevékenységének fokozódásához, ez viszont a kormányzati retorziók fokozódását eredményezi. A föllendülő ipari és mezőgazdasági munkásmozgalmak mellett így lesz a század első évtizedének vége a nemzetiségi mozgalmak megerősödésének korszaka is. A koalíció bukását követő Khuen-kormány megalakulása már a magyar uralkodó osztályok újjászervezett osztályszövetsógének uralomrajutását jelentette. A nemzetiségi politika hétköznapi gyakorlatában új korszak köszöntött be. A munkapárti kormány nem „nemzeti vívmányok" kiharcolását, hanem a Monarchia dualista berendezkedése és nagyhatalmi helyzetének megszilárdítását tekintette politikája zsinórmértékének.