Századok – 1972
Történeti irodalom - Két új munka Garibaldi magyar és nemzetközi hírének ismeretéhez (Ism. Koltay-Kastner Jenő) 723/III
723 TÖRTÉNETI IRODALOM ki. A Déli-Kárpátok, a Bukarest-környéki erdők, valamint a I)una-Mezőség jó rejtőzési lehetőségeket nyújtott a hajdúknak. Különböző nagyságú csoportokban tevékenykedtek, amelyeknek létszáma 11 -100-ig is terjedhetett. A nagy csoportok megoszlottak, minden kis csoport élén egy-egy kapitány állott. A kapitányokat szavazással választották. A csoport tavasszal gyűlt össze ós lombhulláskor oszlott fel. A régebbi korokban fegyverzetük lándzsa, íj, nyíl, buzogány és kard, később puska, pisztoly és kard volt. Értékes a hajdúk harcmodorát, tevékenységét ismertető fejezet. Többek között megemlíti a hajdúk szerepét a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcban, az 1821-i Tudor Vladimireseu-féle felkelésben, a szerbek 1804 -1813-ig tartó törökellenes felkelésében stb. A hajdúk sikere jelentős mértékben a lakosság támogatásától is függött. Annak ellenére, hogy a lakosságot igen szigorú büntetésben részesítették, ha nem jelentették a hajdúk megjelenését, élelemmel, ruházattal, lovakkal és nem utolsósorban információval segítette működésüket. A hajdúk büntetése igen szigorú voit. A börtönbüntetéstől az akasztásig, kerékbetörésig, karóbahúzásig minden eszközt felhasználtak kiirtásukra, ami azonban nem sikerült. Az utolsó fejezet végigvezet a hajdúk történetén, bemutatva tevékenységüket a XV. századtól 1842-ig, utolsó megmozdulásukig. A könyv második részében a szerző bemutat tizennégy olyan nevezetesebb hajdút, akik egykor az egyesülés előtti román fejedelemségekben és a Dunától délre eső területeken éltek, s akiknek a nevét a népköltészet is szárnyra kapta. így többek között Baba Novae, Pintea Viteazul, Jancu Jianu, Çtefan Bujor, Jon al Mare, Ghita Haiducul, Haidue Velcu, Stoian Inge hajdúkat. Annak ellenére, hogy a könyv sok új adatot hoz felszínre és számos értékes megállapítást tesz a hajdúkra nézve, az az érzésünk, hogy a szomszéd népek területén élő hajdúkkal való összevetése, analógiája nem mindig helytálló, sokszor általánosságban mozog. Az egyre több új eredményt hozó magyar történeti irodalmat nem veszi figyelembe. Nem viszonyítja a balkáni, s ezek között a román fejedelemségekben tevékenykedő hajdúkat a sok tekintetben hasonló, de mégis sok különbséget is mutató magyarországi hajdúkkal és oroszországi kozáksággal. Ezekre a kérdésekre pedig — ha nem is a véglegesség igényével — a történetírás nagyjából már feleletet adott. NAGY IMRE KÉT ÚJ MUNKA GARIBALDI MAGYAR ÉS NEMZETKÖZI HÍRÉNEK ISMERETÉHEZ Lukács Lajos 1955-ben megjelent „Magyar alkotmányos ós függetlenségi mozgalmak, 1849 — 1867" című könyvében találkozott először az olasz Risorgimento történetével való szoros összefüggésekkel. Azóta ez lett történeti kutatásainak középpontjává, mégpedig főleg a magyar „garibaldisták" részvétele Garibaldi olasz egységért ós függetlenségért, valamint a népek szabadságáért vívott küzdelmeiben. Valóban, mint előszavában említi, az új magyar történetíró nemzedékben kevesen művelték e terület módszeres kritikai vizsgálatát. A hatvanas évek folyamán Lukács Lajos számos rószlettanulmányt közölt itthoni ós olasz folyóiratokban. Ezek felhasználásával, de egyben kiszélesítésével ós mind metodológiai, mind ideológiai elmélyítésével keletkezett új könyve: ,,A magyar garibaldisták útja" (Budapest, Kossuth-könyvkiadó. 1971).
