Századok – 1972

Tanulmányok - Berend T. Iván: A tervezés hatása a gazdasági növekedésre 56/I

A TERVEZÉS HATÁSA A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉSRE 61 ban 5,5%-kal nőtt. Általánossá tették a 2- 3 műszakos termelést, újabb és újabb beruházásokkal bővítették az üzemeket és létesítettek újakat stb. Közepesen fejlett, agrár, vagy agrár-ipari jellegű országok esetében a fejlesztés extenzív lehetőségei viszonylag hosszabb ideig, 2 — 3 évtizedig is kiaknázhatók, és e lehetőségek erőteljes, gyors kiaknázása a növekedés fontos gyorsító tényezőjévé válhat. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor, hogy a tervmutató utasításokra építő mechanizmus olyan átmeneti előnyöket is ígért, melyek bevezetésük idején, legalábbis néhány évig, fontosak voltak. Lehetővé tette például, hogy a gyors fejlesztés során nyersanyagokban szegény és a nyugati embargó politikától sújtott országban szükségszerűen és elkerülhetetlenül fellépő energia- és nyersanyaghiány hatását is mérsékelje. Végül fontos volt a központosítás előnyeit keresni olyan körülmények között, amikor hatalmas társadalmi-politikai átalakulás ment végbe az országban, s ennek keretében az államigazgatás, gazdasági és vállalatvezetés pozícióit nemcsak tapasztalatlan, de legnagyobb tömegében képzetlen vezetők vették át, jórészt volt munkások. A személyi feltételek tehát önmagukban is a központi vezetés erősítése irányában hatottak. Mindezen előnyök a gazdaság korábbi dinanizmusához és az adott kor világtrendjéhez mérten is kiemelkedően gyors ütemű strukturális modernizálódásban öltöttek testet. A magyar ipar termelése a hatvanas évek második felére 1950-hez képest kereken négyszeresére nőtt. Az évi átlagos növekedés elérte a 10%-ot. Ez az iparosodási tempó nemcsak a megelőző negyedszázad évi átlagos 1,5%-os ipari növekedéséhez viszonyítva tükröz radikális fordulatot, sőt nemcsak a magyar gazdaságtörténet leggyorsabb iparosodási periódusa — az ipari forradalom (XIX—XX. század fordulója) évtizedeiben is csak évi 5%-ot ért el az iparfejlődés üteme —, de nemzetközi mércével mérve is a leggyorsabbak közé tartozik. Az európai szocialista országok évi 12%-hoz közelítő növekedésétől ugyan valamelyest elmarad, de az iparfejlődés intenzív szakaszát járó fejlett tőkésországok évi 5, az iparosodó ázsiai, latin-amerikai stb. országok évi 8% feletti s a világméretű, átlagosan is gyors 7%-ot valamelyest meghaladó iparfejlődési rátát jelentősen túlszárnyalja. Az ipar gyors előretörése nyomán a népgazdaság szerkezete is jelentősen átalakult. Míg az iparosítás kezdetén a lakosság többsége a mezőgazdaságban keresett megélhetést, s a XX. század első felében az agrárlakosság valamelyes csökkenése ellenére sem következett be lényeges átcsoportosulás: az évszázad közepén nagyjából a század eleji arányokat láthattuk viszont, évtizedünk elejére jelentős modernizálódás képe rajzolódik ki. Helyezzük egymás mellé a népszámlálások foglalkozásmegoszlási adatait: Az agrár népesség aránya 1910-ben: 61 %, 1949-ben: 56%, jelenleg már csak 30%. Az ipari keresők aranya viszont a lakosság 1/3-ához közelít. Ezek az arányok természetesen még elmaradnak a fejlett európai országok 40% körüli ipari, 1/10—1/4 közötti agrár népességének arányai mögött, de a felzárkózási tendencia rendkívül erőteljes, s a lemaradás már nem kirívó. A fenti adatok egyben már világosan utalnak az ország agrár-ipari struktúrájának ipari-agrár szerkezetre való átváltására. A nagyjából hasonló keresői létszám ugyanis — az ipar magasabb termelékenysége révén — megnöveli az ipar hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez. Az érvényben levő árrendszer alapján készült hivatalos statisztikák egyenesen azt mutatják, hogy a hatva-