Századok – 1972
Történetoktatás–Történészképzés–Tudományos utánpótlás - Kővágó László: Nemzetiségeink történelemoktatásáról 678/III
682 KŐVÁGÓ LÁSZLÓ Figyelemreméltó az a nézet is, amely a Horthy-korszak magyar asszimilációs törekvéseinek felerősödésében — ki nem mondottan — bizonyos pozitív, nemzeti önvédelmi tendenciát lát, mert abban a Magyarországon megnyilvánult pángermán disszimilációs tendencia ellensúlyozásának, kivédésének szándóka is szerepet játszott. Végeredményben — úgy tűnik — a vitákban kialakult az asszimiláció kérdésében olyan nézőpont, amely tankönyvkészítésnél, különösen az adott szűkös keretek között, megfelelő vezérfonalat jelent. Ez a nézőpont az asszimilációt történelmi folyamatnak tekinti, de nem tagadja és nem igyekszik elhallgatni a magyar uralkodó osztályok erőszakos asszimiláló törekvéseit sem. Nevelés szempontjából elsőrendű fontosságú, — s reméljük, hogy az elkészülő tankönyvkiegószítő jegyzetek kielégítően oldják meg a feladatot, — hogy a tankönyvek a történelmi események előadásmódjával, értékelésével, egyik oldalon se váltsanak ki a másik nép ellen irányuló nacionalista indulatot, hanem mindkét oldal számára megnyugtatóak, meggyőzőek legyenek. Ezt így megfogalmazni rendkívül egyszerű, megvalósítása azonban, azt hiszem nemcsak a történelem-oktatásnak, hanem az internacionalista eszmei nevelésnek is egyik legnehezebb, legbonyolultabb feladata. Nem kevés vitát váltott ki a kérdés: hogyan foglalkozzanak a tankönyvkiegészítők a román nép kialakulásával. E történelmi folyamatról közismerten ellentétes nézetek állanak egymással szemben. A vitában az a nézet kristályosodott ki, hogy a román nép kialakulását az exakt tudományos ismereteknek megfelelően kell tárgyalni, ismertetve valamennyi felfogást. Történelemtanításunk egyik legnehezebb problémája a történelmi Magyarország felbomlásának, a trianoni békeszerződésnek tárgyalása. Az egyik alapanyag bírálója felvetette, hogy az anyag fogalmazásából úgy tűnik, mintha a trianoni békének a nemzetiségi területek elszakadásával kapcsolatban tulajdonítana diktátum jelleget, s ez helytelen. A továbbiakban azt fejtegette, hogy a nemzetiségek elszakadása nem egyszerűen a mult elnyomó politikájának volt logikus következménye, hanem a nemzetiségek fejlődésének és a háború nyomán előállott helyzetnek. Továbbmenve e vonalon, megfogalmazást nyert, hogy a „nemzetiségek elszakadásának" problémáját erről az oldalról kell megközelíteni, s egy objektív történelmi folyamat keretébe ágyazva kell tárgyalni. Úgy ti., hogy az első világháború végén lehetőség nyílt arra, hogy az objektív történelmi fejlődés folyamán létrejövő — az évszázadok folyamán kialakult határok által szétszabdalt — nemzetek egységtörekvése megvalósuljon, s a szétszabdalt nemzetrészek független államban egyesülhessenek. E folyamat keretében csatlakoztak 1918-ban a magyarországi nemzetiségek az akkor alakult, illetve megnagyobbodott nemzeti, vagy nemzetinek nevezett államokhoz. Kifejezésre jutott a nézet, amely szerint azt a tényt sem szabad elhallgatni, hogy az igazságos nemzeti egysógtörekvések megvalósulásának lehetőségét egyes szomszédos nemzetek uralkodó osztályai hódító törekvéseik kielégítésére is felhasználták. Az alapanyagok készítése ós megvitatása során komoly hiányosságként, a munkát J gátló tényezőként merült fel az a — különben ismert — tény, hogy a magyarországi nemzetiségtörténet lényegében csak 1918 — 19-ig van többé-kevésbé kielégítően feldolgozva. Az első világháború utáni nemzetiségtörténetből csak egy-egy részfeldolgozást találunk. Ugyanakkor még az sem tisztázott, hogy a nemzetiség-történet határait hol húzzuk meg, hogy vajon a két világháború közötti magyarországi politikát érdeklő mindkét vonatkozásban foglalkozzunk-e vele, ós milyen mértékben. Nincs átfogó áttekintésünk, objektív értékelésünk, a két világháború közötti magyarországi nemzetiségi politikáról, — a hazai nemzetiségek vonatkozásában. Ebből a hiányosságból következett, hogy amikor az alapanyagok egyike megkísérelte a megszokottnál differenciáltabb áttekintést és értékelést adni a két világháború