Századok – 1972

Történeti irodalom - Rónay László: Az Ezüstkor nemzedéke (Ism. M. Kondor Viktória) 485/II

486 TÖRTÉN"ETI IRODALOM szóval a bőségesen idézett anyag mögött olykor egy határozott állásfoglalástól vonakodó, óvatoskodó szerzői magatartás is meghúzódhat; jelen esetben azonban ilyen gyanú árnyéka sem kísérthet. A kívánatos irodalomtörténészi objektivitás távolságtartó józan ítéletét is megszólaltatja az idézett részek mögött, noha nem hiányzik mondataiból, ítéleteiből a választott tárgya ós hősei iránti szeretet elfogultsága sem. (Érthető módon, hiszen atyáik ós mestereik nemzedékéről szól.) Abban egyet kell érteni az Irodalomtörténeti Közlemények recenzensével, hogy a szerző még többször ós többhelyütt is értékelhetett volna, hiszen ehhez minden készsége megvan, — abban viszont nem lehet egyetérteni vele, hogy apolegetikáját adja a vizsgált nemzedéknek. Hiteles akkor lenne ez az észrevétel, ha Rónay kevesebb s egyszínűbb adatokat hozna. Ám a bőséges idézetek a maguk formai és tartalmi sokszínűségében — úgy tűnik — kellő pontossággal idézik fel a keresést, a mesterek hangjának kísértéseit, hatásait, a különböző irányzatokkal való próbálkozást, a zsákutcákból való visszafordulástól az önálló költői, írói, kritikai hang megtalálásáig. Amit talán apológiának érez a kritikus, az csupán Rónay L. sajátos tómafelfogásának félrehallása, félreértése. A szerző és témája között valóban kisebb a távolság, mint amelyet irodalomtörténészi alkotásokban megszoktunk. E nemzedék korabeli műveiből vett idézetek, saját körükbeli, és más irányzatok vagy írócsoportok részéről, írt, őket illető kritikák megidézése mellett helyt ad Rónay L. nemzedéke tagjai későbbi visszaemlékezéseinek is, — s így mintegy tanúi lehetünk egy szellemi csoport tudatformálódásának, ahol a döntő szavakat és következtetéseket, értékeléseket nem a kívülálló korabeli kritikus, vagy elmúlt szellemi történésekre tekintő irodalomtörténész mondja ki elsősorban, hanem maguk az ezüstkorosok is. Másfél évtizedes érett alkotókká fejlődésük állomásait s a jelenből vagy közelmúltból korai útjukra visszatekintő önértelmezésüket is felidézi a szerző, s csupán az öntudat túlzásait inti le olykor, s figyelmeztet máshonnan indult kortársi csoportok lépéseinek adekvát voltára és értékeire. Egyetértünk a szerzővel abban is, hogy gazdag anyag-adatfeltárása és eme öntudat-fejlődésrajza után, ha majd a két világháború közötti irodalom különböző csoportjainak ehhez hasonló és még részletesebb feltárása már megtörtént, csak azután jöhet a végleges szintézis. Amellett, hogy művészi és kritikusi egyéniségek egyfajta — már említett — ön tudat-tudatformálódásának vagyunk tanúi, mintegy dióhéjban — megtalálhatók e mű ben a harmincas évek és negyvenes évek első felének irodalmi irányzatai, áramlatai is-Jelzésszerűen jelen van mindaz a probléma, mind az a közeg, amelyben az ún. ezüstkorosok útja ível, francia és magyar mestereiktől saját hangjukig. A szerző eleve elhárítja azt a látszatot, mintha az egész kor irodalmáról, vagy akárcsak az egész harmadik nemzedékről átfogó képet kívánna adni; szerényen csak ,,adalékul"szánja művét e kor irodalomtörténetéhez. Ha el is fogadjuk e szerény elhatárolást, csupán azzal tehetjük, hogy ha nem is átfogó és egész, de mindenképpen az egészre tekintő műről van szó, egy nagy szintézisben sem könnyen megoldható gazdag problematikával: „urbánusok", „népiesek" széles tábora villan fel, „szociológia", szociologizált próza, a kezdődő marxista, vagy nem marxista ihletésű „proletárvers" és „tiszta költészet", „avantgarde" és „klaszszikus hagyományok"; Ady költészetének követendő volta, illetve követhetetlensége, — és így tovább, hogy csupán a legszembetűnőbb problémákat említsük. Ha e korszak első irodalomtörténeti szintézisének nagyvonalú kísérletére, a Magyar Irodalomtörténet VI. kötetére, és a nyomában járó vitákra, kritikákra gondolunk, e mű olvasása közben még jobban megértjük azokat a nehézségeket, melyek a huszadik század húszas éveitől kezdődő irodalomtörténetírásra nehezednek. Különösen éppen azt a problémát, hogy — amint azt több neves irodalomtudós megfogalmazta, — lehetetlen e korszak irodalmának stíluskategóriák, azaz kifejezetten irodalmi stílusirányzatok szerinti rendszerezése, bemutatása. Talán paradoxonnak hat, hogy éppen egy olyan