Századok – 1972

Történeti irodalom - Deér Josef: Die heilige Krone Ungarns (Ism. László Gyula) 459/II

463 TÖRTÉN"ETI IRODALOM József könyve éppen ezeken a vizsgálatokon, felvételeken alapul, de igényében, történeti és műtörtóneti elemzéseinek, összehasonlító anyagának terebélyes voltával messze túljutott az előző két könyv eredményein, ós a korona-kutatás teljesen új korszakát nyitotta meg, amellett, hogy számos kérdést végérvényesen lezárt. Azok a kérdések, amelyekről régente annyi vita folyt, ma már megszűntek kérdések lenni, de nem a politikai helyzet alakulása miatt, hanem mert a tárgyilagos vizsgálatok lezárták (így pl. a corona latina zománcainak egyenes-sík volta ma már nem vitatható, ugyanis az is bizonyos, hogy a bizánci korona sem volt mindig olyan mint ma, a zománcok műhelyeinek keresésekor is helytelennek bizonyultak a régi feltevések, s ez utóbbit éppen Deór József érdeméből tudjuk stb.). Deór könyvére jellemző a művészettörténeti és a történeti kérdések világos szétválasztása, mindegyik területen önálló forráskritikával éri el eredményeit, s ennek következtében áthidalhatatlan ellentétekhez jut, s ezek harmóniájának megteremtése, a két kutatási terület ellentmondó tanúságainak szintézise valóságos történetírói bravúr. A továbbiakban az ó beosztása szerint követjük a könyv mondanivalóját. A corona graeca vizsgálata azzal az eredménnyel járt, hogy csak a 10 zománckép készült a bizánci udvar Zeuxippos műhelyében (méghozzá, mint tudjuk, az 1074 — 77-es években). Sem a korona pántja (amelynek szemcsés aranyához hasonlót sohasem használt a bizánci ötvösség), sem az átlátszó zománcos oromdíszek nem bizánciak (ilyen zománcot sohasem készítettek Bizáncban), a nagy köveknek háromosztatú karmokkal való befogása is teljesen ismeretlen Bizáncban. Ebből azonban következik annak a régebbi felfogásnak helytelen volta is, hogy a corona graeca mint bizánci hercegnői korona került volna hozzánk, méghozzá Géza bizánci feleségével, Synadene hercegnővel. Különösen erős a különbség a bizánci zománcok rekeszvonalainak hallatlanul finom vezetésében és a pikkely-mintájú oromdíszeknek szinte ormótlan, vastag vonalaiban. A bizánci zománcok sem teljesen helyes sorrendben kerültek a pántra (Cosmast és Damianost felcserélték !). Mindezek ellenére megkell állapítanunk, hogy az ekként elkészült korona mégiscsak női korona volt: a bizánci császárnői korona utánzata, méghozzá magyar ötvösök által tudatosan készült utánzata. A kérdés, hogy mikor készült ez az új „bizánci" korona. Deér József meggyőzően mutatja ki, hogy eszmetörténetileg csak III. Béla korára gondolhatunk, s ezt a feltevését meglepő, kézzelfogható példával igazolja: III. Béla sírjában talált gyűrű kövét ugyanolyan háromosztású karmok fogják a rekeszhez, mint a korona köveit. Eszerint tehát valamilyen régi bizánci zománcos ötvöstárgy felhasználásával III. Béla udvarában, feltehetőleg Antiochiai Anna számára új, királynői koronát készítettek. Azt már említettük, hogy az eredeti bizánci zománcok a XI. század végetájáról valók és Dukas Mihály Gézának küldött ajándékáról szedték le őket. Az oromdíszes koronák formájának kialakulását Deér a hellenisztikus időkig nyomozza s megállapítja, hogy a polis üdvét megtestesítő Tyché koronájával azonosak, az uralkodónők Tyché szerepében jelennek meg. E dolgozat végén szeretnék ehhez a kérdéshez hozzászólni, megmutatván, hogy a steppen még nagyobb múltja van az oromdíszes fejedelemnői koronának mint hellén földön. Deér Józsefnek ez az eredménye egyúttal Györffy György ötletének cáfolata is, amely szerint a magyar korona két része a dueatust és a királyságot jelentette volna, egyesítésük pedig a kettő egyesítésének jelképe lenne. Bár Deér Józsefnek nem sikerülhetett a Gézának ajándékozott egykori ötvösmű rendeltetésének meghatározása, mégis igen becses, amit azzal kapcsolatban mond, hogy az ajándékon rajta volt a császár képe. A bizánci udvarban ugyanis szokás volt a császár képével ékes ajándékokat adni, amelyek elfogadása egyúttal a bizánci főség bizonyosfokú elismerését is jelentette. Azt fűzném ehhez hozzá, hogy ez a bizánci szokás a későrómai időkből öröklődött. A szilágysomlyói I. kincs császárképes nagy aranyai ugyan-