Századok – 1972

Történeti irodalom - Friedell E.: Kulturgeschichte der Neuzeit (Ism. Pók Attila) 456/II

457 TÖRTÉN"ETI IRODALOM ezzel a társadalmi atmoszférával szemben, ennek ellenében alakul egy művész-réteg kulturális ízlése, amely azonban egy ponton meglepő módon érintkezik a tagadott társadalmi „légkörrel": a harsány magabiztosság és fölény érzésében. A bécsi kispolgár még mindig a világ közepének érzi városát. Biztos talajt érezve lába alatt elhatárolja magát mind a katolikus-idealisztikus-misztikus, mind a szociáldemokrata — szerinte — földhözragadtan materialista gondolkodásmódtól, világnézettől. Ezt a mentalitást testesíti meg, ezt az ízlést elégíti ki Egon Friedell és e műve. A fenti kép azonban eléggé egysíkú — figyelmen kívül hagyja az osztrák kispolgárság differenciáltságát. Az előbb jellemzett bohém, intellektuel réteg valahol félúton van a Lehár, illetve Musil nevével jelezhető határpontok között. Egyrészt azok között, akik saját sivár életük kompenzálását keresik az operettekben, másrészt pedig a Musil vagy Franz Kafka műveiben megjelenő, a pusztulás előérzetével, a súlyos lelki és társadalmi konfliktusokkal küzdők világa között. A könyvnek már az alcíme is meghökkentő — az újkor művelődéstörténetét a fekete pestistől az első világháborúig „az európai lélek krízisének" tekinti. Semmilyen más periodizációval nem vág egybe ez a korszakhatár, de Friedell nem is kívánja tudományosan alátámasztani korszakhatárainak kiválasztását. Az ember születésével állítja párhuzamba az újkor kezdetét; ahogy tulajdonképpen az ember élete sem a születéskor, hanem kilenc hónappal előbb, a fogamzáskor kezdődik — ugyanígy az újkor emberének fogamzási éve is megelőzi XVI. századi születését; 1348-ra, a fekete pestis évére esik — ez a súlyos katasztrófa, a „betegség" szerinte a teremtő erő. Itt kezdődik Friedell szellemes fejtegetése a betegségről, amelyet gondolkodásmódjának érzékeltetésére érdemes részletesebben bemutatni. A betegséget — mondja — mindig összefüggésbe hozták valamilyen módon a lét alapvető problémáival. Az ember mindig félelemmel vegyes tisztelettel tekintett a betegekre (ld. például az epilepszia kultuszát a rómaiaknál), — elterjedt az a felfogás, hogy a beteg áldottabb, megvilágosodottabb állapotban van, mint az egészséges ember. Minden újnak a születését valami kín, fájdalom, betegség vezeti be (terhesség, a gyermek fogainak kinövése). A történelmet szerinte végigkíséri például az idegbetegségek fokozódó elterjedése; mindennek azonban pozitív következménye is van: állandó harcra, önmaga tökéletesítésére készteti a szervezetet. Minél erősebben és gyakrabban ingerelnek egy szervet, annál nagyobb lesz a teljesítőképessége. A hagyományos értelemben vett „egészséges", azaz ésszerű és szolid életmód igen veszélyes; a szervezet így erősebben van kitéve az általános és helyi elmeszesedésnek, hiányoznak a „termékeny súrlódások". A fiziológiai hiányosságok különben is rendkívüli teljesítményekre sarkallnak — elég például Démoszthenész dadogására, Beethoven süketségére vagy Homérosz vakságára gondolni . . . Nincs igaza Darwinnak — nem a legalkalmasabbak, legerősebbek, hanem a leggyengébbek maiadnak felül az életért folytatott harcban, mivel éppen gyengeségük kényszeríti őket a fennmaradáshoz szükséges eszközök, módok felfedezésére. Vannak persze életképtelenül gyenge szervezetek is, amelyek nem tudnak fennmaradni ! Még tovább is megy Friedell: Lombrosora hivatkozva elfogadja az összefüggést lángelme és őrültség között. Az őrültség bizonyos foka szerinte ösztönzően hat a gondolkodásra, serkenti a képzelőerőt, fokozza az asszociációs készséget. Igazi lángelme nincs is őrültség nélkül — nincsen egészséges zseni. Ugyanakkor a zseni áttekintő és szervezőképessége, alkotó ereje arról győz meg, hogy nincsen beteg zseni. Az ellentmondást Friedell könnyedén oldja meg: a zsenialitás tehát az őrület értelmes (avagy a betegség egészséges) formája. Még egy jellemzője van a zseninek: termékenysége tulajdonképpen csak bűnös ösztönei elől való menekülés. Dante és Michelangelo, Nietzsche és Dosztojevszkij a „művészetbe menekült emberevők". Nero, a művészi ambíciójú császár nem gyújtotta volna fel Rómát, ha a művészetbe tudott volna menekülni ösztönei elől.