Századok – 1972

Folyóiratszemle - A nagytőke (big business) a német politikában 244/I

246 FOLYÓIRATSZEMLE 246 Emil Kirdorf már csak saját pénzalapjai fölött rendelkezett, amikor 1927-ben belépett a náci pártba, de egy évvel később otthagyta és csak 1934-ben lépett vissza. Kirdorfot és a nagytőke nagy részét vonzotta a nácik nacionalizmusa és szembenállásuk a marxizmussal, de Hitler minden fogadkozása ellenére tartottak a náci párt radikális balszárnyától. így a köztársaság utolsó éveiben a nagytőke főként a nácizmus konzervatív ellenfeleit támogatta, elsősorban Papent, azonban a márkákat nem sikerült szavazatokká átváltoztatni. Voltak, akik támogatták Hitlert, például az újonnan felkapaszkodott Friedrich Flick, de labilis befektetései biztosítására ő több pártot is támogatott pénzzel, sőt a nürnbergi perben bebizonyította, hogy a náciknak adta a legkevesebbet. Hasonló volt a helyzet az I. G. Farben tröszttel. E két esetben a támogatás politikai biztosítási összegnek volt tekinthető, míg mások esetében a náci mozgalom természetének megváltoztatását, „mérséklését" volt hivatva szolgálni. A kapott pénzek azonban nem voltak elegendőek, hiszen Hitler pártja krónikus anyagi gondokkal küszködött egészen a hatalomátvételig. 1932 novemberében a nagytőke egy része még Hitlerellenes volt, de Schleicherrel szembeni bizalmatlanságuk hatására örömmel vették annak bukását — s így Hitler hatalomátvételét. Magát a kormányváltozást a nagytőke Papén győzelmeként üdvözölte. Hamar rájöttek a tévedésre, de Hitlerben most már jobban bíztak, mert megmutatta, hogy valóban nem szocialista. Az 1933 márciusi választásokon így valóban sok pénzzel segítették, de ezzel már hatalmának megszilárdítását segítették elő. Mindez nem kívánja mentesíteni a német nagytőkét a felelősség alól. Vezetői közvetett úton hozzájárultak a nácizmus hatalomrajutásához: nem támogatták a demokratikus köztársaságot, vak ellenségességgel tekintettek a szociáldemokratákra és a szakszervezetekre, segítették a reakciós erőket, néhányan pedig pénzt is adtak a náciknak. Ernst Nolte: A nagytőke és a német politika. Kommentár. A három tanulmány a modern gazdasági hatalom és a politikai hatalom viszonyát vizsgálta a német történelem három korszakában. Az elsőben a tőkések politikailag alárendelt szerepet játszottak. A második korszakra a két hatalom kooperációja a jellemző, míg a hitleri időszak értékelése problematikus. A nagytőkét felmenteni igyekvő apologetikus irodalom nem érte el célját, de az ellenkező véglet proponensei, pl. Czichon ugyancsak téves és megalapozatlan konklúziókra jutottak. Turner fenti érvelése meggyőzőnek látszik. A kapitalisták társadalmuknak nem kreálói, hanem produktumai, osztják a társadalom sok rétegének felfogását, de nem mondható el róluk, hogy egységes álláspontot vallanak a legtöbb politikai kérdésben (egyetlen közös meggyőződésük a kommunista párt hatalomátvételének az ellenzése), amiben egymással egyetértenek, abban az egész uralkodó osztály egyetért. A nagytőkések Németország első világháború utáni helyzetével éppen úgy elégedetlenek voltak, mint Hitler, és ezen a platformon támogatták is. Ez a felelősségük viszont akkor is fennállna, ha egyetlen márkát sem adtak volna Hitlernek. Az egocentrikus nacionalizmus azonban nem korlátozódott csupán Németországra. A német nagytőkések viszont külön is felelősek azért, hogy Hitlerben csak a nacionalistát látták és nem ismerték fel a nemzeti szocializmus alapvető természetét és céljait. Ranke számára a történelem az államférfiak cselekedeteinek ós döntéseinek az elemzése volt. Ezt a szemléletet azonban nem helyettesítheti egy olyan absztrakt gazdaságtörténet, amelyben a termelés erői mellett az emberek csak ezeknek az erőknek az eszközei. A modern történelem ezért nem csupán az eszmék története, de nem is egyedül