Századok – 1972

Történeti irodalom - Az angol munkásmozgalom az első világháború éveiben (Ism. Jemnitz Jnos) 1427/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 601. szorosabb együttműködés, személyes barátság alakult ki a régebbi szocialista háborúellenes értelmiségiek (H. N. Brailsford, B. Russell, W. C. Anderson) között éppen az TJDC keretei között. Az TJDC kiáltványokat, füzeteket adott ki, s programjának gerincében a titkos diplomácia megszüntetése, s igazságos demokratikus béke megteremtése állott. Az utóbbi évek történeti irodalma nagy elismeréssel adózik az UDC-nek, Dowse érdeme, hogy arra is rávilágított, hogy az UDC milyen új rétegek felé tágította az ILF kapcsolatait, sőt itt érdekes módon nemcsak a munkásmozgalmon kívül állók kerülhettek szóba, hanem olyanok is, mint Henderson, aki az LP elnöke lett MacDonald kényszerű lemondása után. Bár ő a kormány honvédő politikájának befolyásos támogatója volt, megmaradt az UDC soraiban, a titkos diplomácia eszközeit tényleg opponálta. Az UDC ilyen formában még a Munkáspárt és a Független Munkáspárt között is hidat teremthetett. Egy másik ilyen szervezet a katonáskodást megtagadók szövetsége (No-Conscription Fellowship) volt, amelyben ezrek gyülekeztek, s amelynek élén jobbára az ILP vezetők álltak. Egy harmadik ilyen új szervezet a polgári jogok védelmére alakult, s itt megint arra hívta fel a szerző a figyelmet, hogy noha itt is elsősorban az ILP hatása érvényesült, ebben a szervezetben is ott voltak munkáspárt, sőt befolyásos „honvéd V szakszervezeti vezetők, mint például a vasutasok szervezetének titkára, J. H. Thomas. Ezek a szálak egybefűztek különhaladókat, s hozzájárultak például ahhoz, hogy amikor a háborús időben a szakszervezetek, vagy a Munkáspárt köreiben el is hangzott olyan vélemény, hogy a háborúellenes ILP-től szabaduljanak meg, akkor ezt Henderson a párt vezéreként mindig elhárította, sőt a háború végén, a megváltozott körülmények és hangulat talaján a párt új programjának kidolgozásakor is feladatot juttatott az ILP-nek. Dowse figyelmét természetesen nem kerülte el az sem, hogy a párt taglétszáma miként alakult. A táblázatokból kiderült, hogy mint annyi más helyen is, a háború első időszakára a visszaesés a jellemző, de a háború utolsó évében az ugrásszerű emelkedés révén nemcsak behozták, hanem sok tekintetben meg is haladták erőben az 1914-es szintet. De, s itt világított meg Dowse egy érdekes ellenpontot, jóllehet az ILP a háború végére megerősödött, országos befolyása is tekintélyes volt, ennek ellenére a szakszervezeti jobboldali ós soviniszta ellenzék, ha a Munkáspártból való kiszorítását nem is érte el, azt azonban 1918-ra igen, hogy a Munkáspárt megteremtése óta első ízben az ILP teljesen kiszorult a párt vezetőségből. S ennyiben a háború a Független Munkáspárt szempontjából kettős és ellentmondásos eredménnyel zárult: egyfelől önállósult és befolyást szerzett, másfelől viszont a Munkáspárton belül mégis vesztett súlyából, s mindez — mint Dowse hangsúlyozta — előjátékát képezte annak, ami 1918 után történt, hogy a szocialisták a szervezett munkásmozgalom keretei között sem tudtak tömegpártot kialakítani. Ezeket a problémákat tárgyalja a német marxista szerző kétszázoldalas, nagy forrásanyagra támaszkodó monográfiája is. S. Bünger egyébként nem először nyúlt angol munkásmozgalmi témához. Az ő tollából származik egy kitűnő, s nemzetközileg is elismert feldolgozás, amely Engels és az angol munkásmozgalom kapcsolatait elemezte. Ezúttal is az vezette témája kiválasztásában, hogy szélesebben felmérje, miként reagált az angol munkásság a háborúra, kijelölje a különféle háborúellenes csoportosulások helyét, de a legszenvedélyesebben mégis az foglalkoztatta, hogy hol voltak a szocialisták, milyen szervezetekkel rendelkeztek, mekkora volt ezeknek a befolyása, mit tettek és mit tehettek volna még, s amennyiben valamit mulasztottak, az mennyiben fakadt szubjektív gyengeségükből, készületlenségükből. Mindez nem kevés kérdés, s ezekre Bünger sokszor érdekes választ adott. Bünger rövidebb bevezetés után hosszabban taglalta, miként reagált az angol