Századok – 1972
Történeti irodalom - Dell; Edmund lásd Hill; Christopher - Dóka Klára: A pesti céhrendszer válságának kibontakozása az 1840-es években (Ism. Spira György) 1411/VI
1412 TÖRTÉNETI IRODALOM sok-sok válfaját —, s gazdagon árnyalt képet fest arról is, hogy a fontosabb céhekbe ekkoriban beiktatott mestereknek, mielőtt mesterré lehettek, milyen hosszú ideig kellett legénykedniök s milyen nagy vándorutakat kellett tenniök. Figyelme azonban nemcsak arra a harcra terjed ki, amelyet a céhek a belső konkurrencia korlátozása érdekében folytattak, hanem arra is, amelyet külső versenytársaikkal vívtak. Módszeresen sorra veszi tehát ezeket a külső versenytársakat, a kontárokat (akik közé, akár egyedül, akár alkalmazottakkal, akár önkényesen, akár tanácsi engedéllyel működő iparosokról van. szó, — némelyeknek talán meglepetést okozva ezzel, de helyesen — csupán a saját kezükre dolgozó céhlegényeket és tanácsi mesterjogban részesített személyeket sorolja),, a szabadalmazott kézműiparosokat (mégpedig mind a céhekből kirekesztett zsidó kézműveseket, mind azoknak az iparágaknak a képviselőit, amelyeknek a művelésére egyáltalán nem alakultak céhek), a jogilag ezekkel azonos csoportba tartozó nagyiparosokat (akiket azonban — helytelen általánosítással — egyöntetűen gyárosoknak nevez, holott manufaktúra-tulajdonosok is voltak közöttük), továbbá a céhbeli mesterek termékeihez, hasonló cikkeket árusító kereskedőket, sőt még a rokonterületen működő céheket is, s mindegyik csoporttal kapcsolatban tüzetesen megvizsgálja azt a viszonyt, amely köztük és a céhek között kialakult. De nem mellőzi Dóka Klára annak a viszonynak az elemzését sem, amely a céhek és a városvezető testületek között állott fenn; pontos számadatokkal érzékelteti például, mekkora képviselettel rendelkeztek a céhbeli mesterek a választottpolgári testületben, s a céhek és a városi tanács közötti számos összeütközés ismeretében határozottan — és joggal — szembeszáll azokkal a történészekkel, akik a városi tanácsról korábban mint a céhek egyértelmű támogatójáról írtak. Legfeljebb az az egy mulasztási róható fel ezen a ponton a szerzőnek, hogy túlságosan szűkszavúan ismerteti a céhek mellett céhbiztosokként működött városi tanácsnokok tevékenységét, arra pedig egyáltalán nem utal, milyen melegágyává lett a korrupciónak a céhbiztosi intézmény,, holott erre nézve beszédes adatokat találhatott volna akár egy nyomtatott forrásban is, Gustav Franck lovag névtelenül megjelent röpiratában (Die Städtefrage in TJngarn und der Pesther Magistrat. Hottingen. 1848) s holott az az — általa is megemlített — 1848 novemberében hozott határozat, amely kimondotta, hogy a céhbiztosok a jövőben a városi tisztviselők helyett a városi képviselők közül lesznek választandóak, díjakat pedig ezután egyetlen céhbiztos sem fogadhat el az ellenőrzésére bízott céhektől, éppen a korrupció kiküszöbölésének célzatával született. És itt mindjárt általánosságban is meg kell jegyezni, hogy ha a szerző egészében véve hatalmas, a szokványos doktori értekezésekét pedig éppenséggel sokszorosan felülmúló méretű forrásanyagot dolgozott is fel, a rendelkezésre álló forrásanyag teljes kiaknázásával mégis adósunk maradt. Vonatkozik ez mindenekfölött az 1848 —49-i forrásanyagra, amely — mint a szerző több helyütt is joggal jegyzi meg — szegényesebb ugyan az 1848 előttinél, amelyből azonban ennek ellenére is sokkal színesebb kép bontható kii, mint aminőt Dóka Klára bont ki belőle, s amelyre a szerzőnek már csak azért is nagyobb figyelmet kellett volna fordítania, mert a tárgyalást — bár nyugodtan megtehette volna — nem zárta le a negyvennyolcas forradalom kitörésével vagy a Klauzál-féle céhreform életbeléptével, hanem a forradalom teljes tartamára is kiterjesztette. A tanulmánynak, a forradalom kitörése utáni fejleményekről szóló részei ugyanis jelenlegi alakjukban színvonal és kerekdedség tekintetében jóval alattuk maradnak az 1848 előtti állapotokkal foglalkozó szövegrészeknek, s nem mentek tárgyi pontatlanságoktól sem. Például,, amikor Dóka Klára azt írja, hogy 1848-ban Pesten királyi privilégium alapján egyetlen új céh sem keletkezett s tanácsi engedéllyel is mindössze egy jött létre újonnan, az. aranyműveseké (34. 1.), holott a valóságban az aranyművesek céhe — mint maga tudja legjobban — már a XVIII. század derekán megalakult s a szóbanforgó új alakulat nem az.
