Századok – 1972

Krónika - A Dózsa-emlékkiállításról (Pál Lajos) 1270/IV–V

KRÓNIKA 1271 A kiállításon összekötő szövegben és metszetekben láthatóan lehet követni azt, hogy a szerveződő hadban mint élednek fel a huszita tanok, melyek közül számos követelésként jelentkezett 1514 viharos napjaiban. E részben láthatunk huszita fegyvereket, metszeteket Thuróezy ós Bonfini krónikájából a huszita háborúk jeleneteivel, melyekkel azt kívánták hangsúlyozni, hogy e korszakban a parasztmozgalmak egymás között hasonlóságokat mutatnak céljaikban és az elérésükhöz választott módszerekben is. A király, hogy felkelés kirobbanását Buda alatt megakadályozza, sürgősen útnak indította a hadat. A Dózsa György vezette fősereg délkeletnek indult, útvonala az alföldi mezővárosokon keresztül vezetett. E mezővárosok öntudatosabb elemei voltak azok, akik végül is a törökellenes keresztes hadjáratot antifeudális parasztháborúvá változtatták. E végső fordulat az apátfalvi ütközethez (május 26.) köthető, amikor Csáky Miklós és Báthori István a parasztok elővédjére támadtak és azt szótverték. Ezt követően fordult a parasztsereg saját földesurai ellen. A parasztháború csatáit, útvonalát egy ötletes térképen mutatták be a kiállítás rendezői; feltüntetve ezen a legjelentősebb mezővárosokat is. A térkép mögött egy dobogón szembeállították a paraszti és nemesi fegyverzetet, mintegy az összecsapás pillanatában ábrázolva. Kisebb ütközetek után került sor a parasztháború legjelentősebb, s egyben utolsó ütközetére, melyet a fősereg Temesvár alatt vívott. Temesvár a déli végvári rendszer egyik legerősebb erődítménye volt, mellyel Dózsa serege a hosszú ostrom ellenére sem bírt el. Szapolyai János erdélyi vajda serege döntő vereséget mórt Dózsára, s bár Lőrinc még folytatta harcát, a parasztfelkelés lényegében itt végetért. Verancsics Antal kézirata eredetijének azt a részletét láthatjuk a kiállításon, mely részletesen leírja Dózsa György kegyetlen kivégzését. A parasztháború leverését követő bosszúhadjáratot festmény, metszet és táblakép részletekkel tették szemléletessé. Több kiállított eredeti oklevél tanúskodik arról, hogy nemcsak jobbágyok, mezővárosi parasztpolgárok és hajdúk vettek részt a felkelésben, hanem nemesek is, akiknek birtokát a király utóbb eladományozta. Más oklevelek arról szólnak, hogy többen kaptak nemességet (s ezzel adománybirtokot) a parasztok elleni harcban szerzett érdemeikért. A megyék és egyes nemesek által benyújtott kárjegyzékek mellett láthatjuk az 1514-es rákosi törvények eredeti példányát s a 14. §-t, mely a jobbágyok örökös szolgaságáról intézkedik. így szinte önkéntelenül fogalmazódik meg a látogatóban, hogy a nemeseknek egységesen nyújtott kárpótlásért milyen nagy árat fizetett az ország. A felkelés kegyetlen leverésének következményei néhány éven belül nyilvánvalóvá váltak. 1526-ban a király és Tomory Pál törökök elleni népfelkelésre szólító parancsai eredménytelenek maradtak. A rendezők jól hangsúlyozták a felkelés jelentőségét az európai parasztfelkelések sorában, melyek közül a legnagyobbról, a német parasztháborúról néhány metszet és szövegrészlet tájékoztat. A Dózsa-felkelés utóéletéről a bejárattól jobbra és balra elhelyezett vitrinek téjákoztatnak; fölöttük Derkovits Gyula: 1514 c. fametszet sorozatának egy-egy felnagyított darabját függesztették fel. Itt vannak a kortársak és későbbi történetírók parasztháborúról szóló beszámolói, írásai. A századforduló után növekedett meg jelentősen a parasztháborúval ós annak vezérével foglalkozó történeti munkák, irodalmi feldolgozások száma. Ezek legjelentősebb darabjait szintén kiállították, és ez jól és szemléletesen érzékelteti, hogyan vált történeti tudatunk és haladó hagyományunk integráns részóvó a Dózsa-féle parasztháború emléke.