Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
648 JESZENSZKY (ÎÉZA Másnap, 30-án délelőtt 11 órakor Lloyd George abban a reményben terjesztette be a brit delegáció által az előző nap tudomásul vett nyolc pontos kompromisszumos javaslatot, hogy a korábbi heves összecsapások után végre a kezében tartja a megegyezés okmányát, és a konferencia sima úton haladhat tovább.51 Alig fejezte be azonban az írásban körözött javaslat indokolását, amikor Hughes sietve bejelentette, hogy addig nem fogadhatja azt el, amíg az ügyben éppen aznap összeülő ausztrál kormánytól erre nem kap külön felhatalmazást. Ez olaj volt a tűzre. A végre szóhoz jutott elnökben már forrt az indulat az aznap reggel megjelent Daily Mail cikk miatt. Felháborodottan emlegette a konferencia titkosságának megsértését: a sajtó olyan részleteket közölt, amiről csak a teremben lévő delegátusok tudhattak. House tanácsát figyelmen kívül hagyva azzal fenyegetőzött, hogy az egész vitát a legszélesebb nyilvánosság elé viszi.52 House szerint a viták során először fordult elő, hogy Wilson elvesztette türelmét.53 Ezután némileg mérsékelte hangját és üdvözölte a tervezetet mint nagy előrelépést. Hangsúlyozta azonban, hogy a békekötés megtörténte előtt nem lehetséges végső döntést hozni a kérdésben. Kitért az Egyesült Államok mandátumvállalására is (ez a gondolat egyre jobban megtetszett az elnöknek), itt a legnagyobb nehézséget az amerikai közvélemény ellenkezésében látta, valamint abban a tényben, hogy az Egyesült Államok nem is volt hadiállapotban Törökországgal. Végül ismét nyíltan fenyegette Ausztráliát: nem bizonyos, hogy őt fogják megbízni a mandátummal. Lloyd George-ot „elkeserítették" Wilson szavai: igen nehezen fogadták el a dominiumok a kompromisszumot (tehát Hughes legújabb fenntartásait nem vette komolyan) — és most a döntést el akarják halasztani a bizonytalan jövőbe. Felszólította kollégáit, hogy fogadják el a tervezetet azonnal, a Népszövetség megalakításakor még végre lehet hajtani az esetleg szükséges módosításokat. Az újból indulatba jött Hughes Wilson koncepciójának kidolgozatlanságát, bizonytalanságát bírálta: otthon majd mindenkit megnyugtathat, hogy „a mandátum-elv fog alkalmazásra kerülni, nem tudja hogyan, csak azt, hogy az elrendezés passzolni fog, mint a kesztyű a kézre".54 Mivel a Szövetség de facto már létezik, „ebben a szobában", és a világ döntéseket vár, hát döntsenek. Borden is az elosztást sürgette: mindjárt születésekor ne terheljék túl a Népszövetséget. A feszült légkör délutánra sem csillapodott.5 5 Elsőként Massey szólalt fel és saját engedményükért cserébe kérte Wilsont, hogy ő is engedjen. Az elnök ezen felháborodott: „úgy kell értenie, hogy Új-Zéland és Ausztrália ultimátu mot intéznek a konferenciához? Idejöttek és bejelentették annexiós igényüke. 51 PPC. III. 785—795. 1. A Tízek Tanácsa 1919. jan. 30-i délelőtti ülése. A jegyzőkönyv több változatát közli Miller: i. m. II. 194 — 203. 1. 52 Nem ez volt az egyetlen eset, hogy valaki a viták szellőztetésével próbált nyomást gyakorolni a békekonferenciára. Maga Wilson is ezt az utat választotta április 23-án, amikor a fiumei olasz követelések ügyében egy nyilatkozatban egyenesen „az olasz néphez" fordult. Ezt követően Japán fenyegetőzött a nyilvánossággal, ha nem veszik be az Egyezség-okmányba a faji egyenlőség kimondását. (Ettől azonban a santungi koncessziók kérdésében angol részről megígért támogatás fejében elállt.) 53 House naplóbejegyzése, 1919. jan. 30. House Papers, IV. 310. 1. 54 PPC. III. 785-795. 1. 55 PPC. III. 797 — 817. 1. A Tízek Tanácsa jan. 30-i délutáni ülése; Miller: i. m. II. 204-228. 1.
