Századok – 1971
Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV
640 JESZENSZKY (ÎÉZA egyesülésüket a mandátumot viselő hatalommal".2 8 Felszólalása további részében Wilson javasolta, hogy a mandátummal járó kiadásokat a szóbanforgó területeken a Szövetség közösen fedezze, biztosítsa az egyenlő gazdasági lehetőségeket a tagországok számára, egyébként pedig a mandatárius törvényei legyenek érvényesek. Ha Ausztrália egyelőre még bizalmatlan is a Népszövetség iránt, és fél, hogy számára veszélyes lehet, ha a közeli Űj-Guinea más állam irányítása alá kerül, legyen nyugodt, mert a Népszövetség egységes fellépése el fog hárítani minden esetleg felmerülő veszélyt. Ez a megjegyzés egyben fenyegetés is volt: ha Ausztrália makacskodik, még a mandátumot is más kaphatja, hiszen a döntés „az istenek ölében van". Végül hivatkozott az elnök a „közvéleményre", amely előtt nem szabad a konferenciát azzal diszkreditálni, hogy elosztja a zsákmányt. Wilson felszólalása nem az idealista álmodozó hangja volt. Ausztráliát erőteljesen figyelmeztette, de egyúttal felkínálta a szövetségesek számára az aranyhidat is: feltétlenül el kell kerülni az annexió látszatát pillanatnyilag, idővel azután feltűnés nélkül akár végre is hajthatják, csupán azt kell igazolniuk, hogy az „egyesülés" a lakosság óhajára történt. Hogy Wilson szavainak ilyen értelmezése nem alaptalan, azt alátámasztja az egyik angol szakértő, Sir William Wiseman memoranduma a délutáni ülés alatt Wilson bizalmasával és elsőszámú tanácsadójával, House ezredessel folytatott megbeszéléséről, amelyen rajtuk kívül még részt vett az új angol gyarmat ügyi miniszter, Milner és Lord Robert Cecil külügyminiszterhelyettes is.29 House egyetértett a dominiumok követeléseivel, de hangsúlyozta, hogy a vitatott területeket nem hódításként, hanem csak mint mandátumot kaphatják meg. Cecil a maga részéről ezt nem ellenezte, amennyiben az egyszer kiadott mandátumot nem lehet visszavonni. House a visszavételi jog fenntartása mellett volt, viszont hozzátette: „Az Elnök hozzá fog járulni ahhoz, hogy az érintett népek bármikor megszavazhassák Ausztrália és Dél-Afrika részévé válásukat, megszüntetve ezzel a mandátumot."30 Tehát Wilson és House pontosan ellenkező előjelű fejlődést jósolt és helyeselt, mint amit a tervezet ígért, a teljes függetlenség helyett a későbbi annektálást. Wisemanhoz hasonlóan számol be a megbeszélés lényegéről House naplója is. Akár annexióra, akár mandátumra kerül sor, „úgy gondoltam, az eredmény ugyanaz lesz, és végül a mandátumot gyakorló hatalom rövid idő alatt meg fogja győzni a gyarmatot, hogy annektáltassa önmagát".31 Az amerikai álláspont kielégíthette volna az annexió híveit, de Hughes nem akarta meghallani a Wilson javaslatában rejlő kibúvót, és még a Népszövetség által történő anyagi hozzájárulás ajánlata iránt is süket maradt. Botha dél-afrikai miniszterelnök jó gyakorlati érzékkel Wilson legmegalapozatlanabb ígéretét vette célba és utalt arra, hogy a Népszövetséget pénzügyileg túlságosan megterhelné a mandátumok finanszírozása. Hughes nyíltabb volt: lehet, hogy a mándátum is kedvező a megbízott számára, de ez korántsem bizonyos. Alkalmazzák, ha akarják, az új európai országokra. Mivel 28 Uo. 741. 1. 29 House Papers, IV. 305-30G. 1. 30 „House argues that the League of Nations must reserve the right to cancel the mandates in cases of gross mismanagement, but says the President would agree that the peoples concerned should be able at any time to vote themselves part of Australia and South Africa, thereby cancelling the mandate ' Uo. 31 House naplóbejegyzése, jan. 27. Uo. 307 — 308. 1.
