Századok – 1971

Tanulmányok - Jeszenszky Géza: A párizsi békekonferencia gyarmati vitája 1919 januárjában 630/III–IV

A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA GYARMATI VITÁJA 637 japán térhódítás veszélye a Távol-Keleten. A magát ázsiai nagyhatalomnak tekintő Egyesült Államok figyelmét nem kerülték el Japán háborús részvételé­nek indítékai, Kínával szembeni politikája ós az óceániai szigetek annexióját előkészítő diplomáciája. Kína kérdésében 1905 után már egyébként is meg­lehetősen kiéleződött az amerikai—japán viszony. Morris tokiói nagykövet a háború alatt sűrűn küldte haza a figyelmeztetéseket a Kiaocsoura vonatkozó japán igényekről és a Mandzsúriával és Mongóliával kapcsolatos tervekről. Beszámolt az Egyesült Államokkal szemben táplált barátságtalan érzelmekről, idézte a német katonai imperializmusnál nem kevésbé veszélyes angol —ameri­kai gazdasági imperializmusról írott japán újságcikkeket, a status quo-t fenyegető elképzeléseket.2 0 Ezért magyarázta Wilson Londonban Bonar Law konzervatív pártvezérnek, hogy feladata „ütközőnek lenni, hogy megakadá­lyozza az olyan kellemetlen dolgok megtörténtét, mint a szigetek megtartása Japán által".21 Mind a gazdasági érdekek biztosítására, mind a japán hódítás meg­akadályozására, mind pedig a nemzetközi közvélemény - elsősorban a mun­kásmozgalom — ellenkezésének leküzdésére alkalmasnak látszott a nemzetközi mandátum formája, ráadásul azt ígérte, hogy ezzel a történelem előtt Wilson — egyéni ambíciójának megfelelően az igazságos béke megteremtőjének tűnhet fel. Kevésbé problematikus a többi gyarmati igénylő álláspontja. Francia­ország számára a legfontosabb európai hegemóniájának biztosítása, Német­országgal szembeni fölényének tartósítása volt. De ebbe a koncepcióba kitű­nően beleillett a gyarmati terjeszkedés: új területek szerzése nemcsak „rutin­szerű" imperialista cél volt, de a németek számbeli fölényét Franciaország a gyarmatokról nyerhető afrikai katonákkal is ellensúlyozni akarta. Viszont a mandátum-feltételeknek a militarizálást tiltó pontja a franciák előtt az egész elvet gyanússá tette. A dominiumok esetében területük közvetlen növe­léséről, a háborús áldozatok kézzelfogható ellenértékéről, gazdaságuk expan­ziójáról és stratégiai megfontolásokról volt szó, az olasz, belga és portugál igényeknél pedig gyarmatbirtokaik kiterjesztéséről, gazdag területek meg­szerzéséről. A konkrét területi igényeket illetőleg annyi változás történt, hogy Dél-Afrika erőfeszítéseket tett a Portugáliához tartozó Mocambique déli részének megszerzésére (Portugáliát a volt Német Kelet-Afrikából kárpótolva)*, Olaszország pedig az 1915. évi londoni szerződésben Nagy-Britannia és Francia­ország afrikai birodalmának növekedése esetén megígért „kompenzációk"-on felül 1917-ben ígéretet kapott, hogy Törökország felosztásából is részesül.22 Látható, hogy a konferencián a nyílt annexió hívei számbelileg határozott fölényben voltak. Ehhez még hozzájárult az is, hogy némi vita után Lloyd George elfogadtatta a konferenciával a dominiumok külön képviseletét,23 20 Roland S. Morris tokiói nagykövet táviratai az ügyvezető külügyminiszterhez 1918. nov. 27. és 1919. jan. 7. Közíi PPC. I. 490 — 493. 1. 21 Lloyd George: Peace Treaties, I. 192—193. 1. 22 1917 áprilisában az angol, francia és olasz miniszterelnökök St. Jean de Mau­rienne-i találkozóján Olaszországnak befolyási övezetet ígértek Törökországban. Ezt augusztusban formális egyezmény rögzítette, kikötve Oroszország beleegyezését. Mint­hogy az utóbbi sosem érkezett meg, a brit és francia kormány a békekonferencián nem tekintette az egyezményt érvényesnek. A.J. P. Taylor: The Struggle for Mastery in Eu­rope. Oxford. 1954. 561. 1. 23 PPC. III. 695. 1. Kanada, Ausztrália, Dói-Afrika és India két-két, Új-Zéland pedig egy helyet kapott a békekonferencián. 7 Századok 1971/3—4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom