Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
NAPOLEON ÉS MAGYASOKSZÁG 621 reménye ellenére, szintén nem ígért nagy és tartós sikert. Annál azonban, amit a „második" variáns nyújtott nekik, csak nagyobb lehetett bárminő siker. A franciák és a magyar „jakobinusok" kézfogása, ahogy az utóbbiak remélték, talán múlandó, de mégis emlékezetes, pozitív kísérletként kerülhetett volna be a magyar történelem évkönyveibe. így azonban Napóleon proklamációja, a „nemesek függetlenségének" eszméjével együtt, olyan vaktöltés maradt, amely, céltalan zajával, mindkét érdekelt felet kissé nevetséges helyzetbe hozta. A dráma két főszereplője közül az egyikről kitűnt, hogy a valóságban, tettleg nem vállalja azt, amiről szavakban, kesergőn, fenyegetőzve, dicsekvéssel is, annyit fogadkozott.22 2 A másik pedig, akinek gesztusa oly hősinek, világot szakasztónak indult, de végül, tétován, a levegőben megállt, végül már kezdett pusztán póruljárt cselszövőnek látszani.22 3 Egy utolsó kérdésünk még hátra van: volt-e szerepe a magyar nemesség negatív magatartásának a végső döntésben, abban, hogy az 1809-i béke végül is életben hagyta a Habsburg-monarchiát. Valamennyi bizonyára volt. Egy magyar megmozdulás bonyolultabbá tette volna a békét (a résztvevőknek külön pontban kellett volna büntetlenséget biztosítani), vagy, az ellenkező esetben, megkönnyítette volna a monarchia felszámolását. De csak így, járulékosan, korlátozott mértékben volt a magyar eseményeknek, vagy azok hiányának hatása. A nemesség persze mindig, utóbb is hajlamos volt saját jelentőségét különösen nemzetközi vonatkozásban túlbecsülni. A. De Gérando e hagyomány hatása alatt írta 1848-ban azt, hogy ha Napóleon „pályája tetőpontján helyreállítja Lengyelországot és Magyarországot, hatalma megingathatatlanná válik".22 4 Az arányérzék hiánya azonban annál a historikusnál nőtt különösen feltűnővé, aki a XX. század elején, 1809 centenáriuma alkalmából, a nemesség és az utolsó insurrectió hagyományait dicsőítve, azt fejtette ki,225 hogy Napóleon elhatározott szándékát, amely egyértelműen a Habsburgmonarchia felszámolására irányult, a magyar nemesség hiúsította meg; Napóleon ugyanis, eszerint, „az osztrák császárság megsemmisítésének tervét a magyarokra építette", tudván, hogy az egész monarchiát Magyarország tartja fenn és hogy bármi új, változott helyzet állandósulását is csak Magyarország 222 Napóleon proklamációjának egyik példányára egykorú kéz írta rá: „Francziaország kínált szabadságot, el nem fogadtátok ! Járom néktek magyarok !" Pongrácz Lajos: Hang a napoleoni időkből. Hazánk, IX. 158. 1. 223 Sasvári: i. m. 17. 1.: Napóleon „egyszerűen folytatta a versaillesi udvar hagyományos lelkiismeretlen politikáját^, eszközül akarván használni a magyarokat. 224 A. De Gérando: i. m. 135. 1. A nemzetközi viszonyokra, amelyekre itt nem térhetünk ki közelebbről: R. Fugier: La Révolution française et l'Emoire napoléonien. Paris. 1954 (P. Renouvin, szerk., Histoire des relations internationales IV), ahol az újabb irodalom is található. A francia Illyriáról (Horvátország tengerparti része francia uralom alá került 1809-ben!) elismerő értékelés: T. Smiciklas: Poviest Hrvatska II. Zagreb. 1879. F. Sisió: Hrvatska povijest III. Zagreb. 1913. A részletekre a kormányzó emlékiratai: Marmont: Mémoires. III. Paris. 1857. G. Gassi: Napoléon, l'Autri ;he et les nationalités. Revue des Études Napoléoniennes 1919. Deak: Les français en Croatie de 1809 à 1813. Uo. 1923, G. Gassi: Les populations juliennes —illyriennes, 1806 — 1814. Uo. 1930. M. Pivec: La vie économique des provinces illyriennes. Paris. 1930. George J. Prpic: French Rule in Croatia 1809 — 1813. Balkan Studies V/2. 1964, 221 — 276. 1. Karagyorgvë, a török elleni szerb felkelés vezére, Ausztria, majd Oroszország után most, 1809 végén, Napóleon segítségét keresi azzal, hogy a szerbek felhasználhatók Ausztria és annak fő támasza: Magyarország, mint a szerbek elnyomója ellen: A. Beer: Die orientalische Politik Österreichs seit 1774. Prag —Leipzig. 1883. O. Haumant: La formation de la Yougoslavie. Paris. 1930, 220—229. 1. 225 R. Kiss István: i. m. I. 83, 266. 1. 6 Századok 1971/3-4.
