Századok – 1971
Tanulmányok - Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország 545/III–IV
602 K0SÄRY DOMOKOS dórfőnöknek és más, előkelő osztrák uraknak bejelenteni, akik azonban ijedten eltanácsolták őt maguktól azzal, hogy ők nem akarnak bajba jutni, vigye az iratokat az uralkodóhoz. Tóth, miután a proklamációk egy részét már Bécsben eldobta, május 23-án indult útnak. Az éjszakát Prellenkirchenben töltötte, ahol a gyanútól félve a többi irattól is igyekezett megszabadulni. A csomagban, amelyet elrejtett, számos nyomtatványt és vagy 50 levelet találtak, mind ugyanazon kézzel írva. Az egyik, „Georgius Kállav de Nagykálló" aláírással,15 9 az erdélyi ellenzék egyik volt vezetőjét, br. Wesselényi Miklóst hívta fel csatlakozásra és arra, hogy a mellékelt proklamáeiókat adja tovább. Tóth csak a Nobilis Hungarus egy példányát tartotta magánál. Haager rendőr-aligazgató, kihallgatóinak egyike, joggal tartotta furcsának viselkedését: a franciáktól nem kellett félnie, az osztrákok pedig még meg is dicsérték volna, ha mindent sértetlenül kezükbe ad. így mindenesetre négy hónapig ült fogságban, míg végre az említett bécsi urak igazolták állításait. Az eset, amelynek már akkor híre ment,18 0 hamar bekerült azon szórakoztató anekdoták közé, amelyekben, jellemző műfajként, a nemesség szerette hiábavaló, nevetséges és inkompetens színben feltüntetni mindazt, amit érdekeivel ellentétesnek tekintett. Ebben a franciák ügyetlenségét bizonyította az, hogy ily gyenge figurától tették függővé vállalkozásuk sikerét. A valóságban azonban ezen az eseten kívül, amelyet éppen azért ismerünk, mert rosszra fordult, lehettek más, sikeresebb és éppen ezért fölfedezetlen vállalkozások is. Erre vall, hogy Wesselényi levéltárában a kutatók utóbb mégis találtak nevére szóló proklamációt, annak ellenére, hogy amit Tóth vitt volna neki, azt mind elkobozták.16 1 A hiba nem a terjesztésben volt tehát, mintha a franciák mindent egyetlen emberre bíztak volna, és mintha a címzett nem értesült volna a felhívásról. Hanem ez esetben abban, hogy Wesselényi, minden ellenzéki hírneve ellenére, maradéktalanul a feudális rend és az udvar hívének mutatkozott. Igaz, egykor, II. József alatt, éveket ült Kufstein osztrák börtönében, mivel magánháborút kezdett szomszédja ellen. Az is igaz, hogy az 1790-es évek elején az erdélyi nemesi ellenzék egyik vezére volt. 1809-ben azonban saját költségén 40 lovast fegyverzett fel a franciák ellen, és egészen az év őszén bekövetkezett haláláig szinte túlzott ambícióval játszotta a Közép Szolnok és Kraszna megyei és Kővár vidéki nemesi felkelés kapitányának szerepét. Iratai közt fennmaradt beszéd-fogalmazványában a nemeseket „arany szabadságuk" védelmére buzdítja az „alacsony tyrannus", vagyis Napóleon ellen, aki a nemzeteket sorra mind rabláncra fűzve most Európa szabadságának 159 Kállay Györgyöt Haager rendőr-aligazgató, 1809. máj. 30-i jelentése szerint, főszereplőnek, élő személynek tartotta, és úgy emlékezett, hogy „ein Theilnchmer an der Redaction des Reglements für die hungarische Insurrection war", akit ő is ismert. Kutatásunk azonban ilyen nevű egykorú szereplőt nem ismer, ós a nevet álnévnek tekinti. Sasvári Á.: i. m., 18. 1. szerint Batsányi rejlett mögötte. Bizonyíthatónak azonban csak annyi látszik, hogy a leveleket és a névsort magyarnak kellett elkészítenie. 160 Kazinczy 1809. júl. 6-án „valami Nagy" nevű emberről írta meg az esetet Dessewffynek, aki azonban válaszában már Tóthra igazítja a nevet. KL VI. 439, 449. 1. 161 Kardos Samu: B. Wesselényi Miklós élete ós munkái. I. Bpest. 1905, 52 — 56. 1. Itt olvasható Wesselényi alább id. beszéde is. A Tóthnál elfogott levéllel kapcsolatban az országbíró felkérte Bánffy György gubernátort, hogy kérdezze ki Wesselényit. Bánffy azonban 1809. nov. 4-én már csak azt válaszolhatta, hogy Wesselényi előzőleg, okt. 24-én meghalt (OL, N 22, 66. es.).
