Századok – 1971

Vita - Válaszul Székely György kritikai megjegyzésére (Mályusz Elemér) 135/I

Válaszul Székely György kritikai megjegyzéseire A bírálat, amelyben Székely György a Tudománytörténeti Tanulmányok 5. száma gyanánt „A Thuróczy-krónika és forrásai" címmel 1967-ben megjelent munkámat részesítette (Századok, 103. évf. [1969] 1215— 1217. 1.), mint az illusztris szei'ző minden megnyilatkozása, alkalmas arra, hogy tartósan lekösse a szakemberek figyelmét. Rendkívüli olvasottságú kutató, akinek anyagismeretével széleskörű érdeklődés párosul, mondja el benne észrevételeit oly problémákról, amelyek magukban lényegteleneknek látszanak ugyan, napjaink történetfelfogását és történetírói gyakorlatunkat azonban tanulságosan tükrözik. Felfogását Székely György nem most ismertette először: a könyvnek kézirat formájában történt megvitatása alkalmával, 196 I. június 5-én már a résztvevők elé tárta. Mint a többi észrevételt, az övét is igyekeztem a kézirat végleges szövege megállapításánál értékesíteni. Saját érdekemben fogadva bálával valamennyi figyelmeztetést, felvilágosítást, helyreigazítást, amelyekhez hasonlók a polgári világban elképzelhetetlen önzetlenséggel hangzottak el. Ugyanakkor kitérve más megjegyzések megszívlelése elől, mivel azok tüzetesebb megfontolás után elfogadhatatlanoknak bizonyultak. 1. Az utóbbiak egyike jogtörténeti kutatásunk egyik jelentős megállapításához kapcsolódik. A felismeréshez, hogy a rendi államszervezet fontos alapelve, amelyet a „Quod omnes tangit, debet ab omnibus approbari" formula zár magába, az 1440-es évek óta ismeretes Magyarországon. Ehhez a Holub József által részletesen megtárgyalt , végleg elintézettnek tekinthető megállapításhoz fűztem következtetésemet, hogy Thuróczy, ha hallgatott a rendi felfogás hazai elterjedtségéről, ezt szándékosan tette. Azzal az utalással is alátámaszthatóan, hogy az 1435-i deeretum átfogalmazása, rendi országgyűlési határozat helyett fejedelmi hatalomból kibocsátott rendelet gyanánti feltüntetése más véleményt meg sem enged. Székely a vitában ellenérvül arra hivatkozott, hogy az említett elv nem tekinthető a rendiség saját jának, mert 11. Frigyes is utalt reá, ő pedig abszolút uralkodó volt. A következtetés, mint válaszomban részletesen kifejtettem, nem logikus. II. Frigyes ugyanis nem mint Szicília uralkodója, hanem mint császár idézte az elvet, ily szerepében pedig a német egyházi és világi fejedelmek kényszerítették arra, hogy miként az 1232-i „Constitutio in favorem principum" is mutatta, a rendi törekvéseknek teret engedjen. Forrásadataim ós irodalmi utalásaim (Történelmi Szemle, 4. évf. [1961] 522. 1.) mintha elkerülték volna Székely figyelmét. Bizonyára ezért ismétli meg, hogy ,,a híres gondolatot ... II. Frigyes, Szicília abszolút uralkodója is bőségesen alkalmazta, ő is ilyen szavakkal hívott össze gyűléseket, fordult városokhoz ellenfeleinek gyöngítésére", tanulságul lelkemre kötve: „Persze ezt is dialektikusan kell nézni, mert a Thuróczi által kihagyott elv nem egyszerűen a rendiség elve." Ha valamivel végképp nem tudok egyetérteni, az a dialektikára hivatkozásnak döntő érvvé előléptetése. Lényegükben különböző jelenségek nem vegyíthetők össze oly célból, hogy egységük a dialektikus fejlődés eredményének lássék. így járva el, nemcsak a logika alapelvével jutnánk ellenmondásba, hanem az ösztönös történeti megértés legegyszerűbb szabályával is. Nem 11. Frigyes, de nálánál jelentéktelenebb emberek sem degradálhatok sematikus elvek elvakult végrehajtóivá. Ha lemondunk arról, hogy a történeti szereplőkben koruk viszonyai által meghatározott gondolkozású embereket lássunk s feltesszük, hogy egyedül a valamiképpen beléjük plántálódott eszmék szerint igazították életüket, az emberábrázolási8 tesszük a történetírást alkalmatlanná. Tárgyunknál maradva: Quod omnes tangit a rendiség elve, II. Frigyes pedig oly uralkodó volt, aki feladatának a lehetőségek és szükségletek szakadatlan mérlegelését érezte. 2. Nem szükségképpen félreérthető fogalmazásom tévesztette meg Székelyt, hogy úgy vélje, egyedülállóan magyar sajátságnak tartom népi hagyományoknak ós történeti ismereteknek összeolvadását, mintha ily folyamat egyetlen más nép irodalmában sem volna felismerhető. „Ezt aligha tarthatjuk valami magyar különlegességnek", figyelmez-