Századok – 1971

Folyóiratszemle - Grosu; Mircea: A kolostori számadáskönyvek forrásértéke 1309/VI

1310 FOLYŐIRATSZF.MLE Példa erre a Tismana kolostor Górj beli birtokai és a Cucueti nevű birtok, amely az érsekség tulajdonában volt. Másrészt vannak olyan számadáskönyvek, amelyek elenyésző területű majorsági birtokkal bíró uradalmakról adnak hírt, vagy azokat teljesen nélkülöző uradalmakról. A számadáskönyvek adatai látszólag egy paradox helyzetet mutatnak: egyrészt nagy kiterjedésű majorsági földekkel rendelkező nagybirtokokról, másrészt a robot pénzbeni megváltásának széleskörű elterjedéséről, a munkával való szolgáltatás egyre jelentéktelenebbé válásáról tesznek tanúságot. Ennek a helyzetnek a feloldásánál a kutatónak figyelembe kell vennie a földrajzi tényezőket, egy sor egyéb forrást, a demográfiai viszonyokat, és azt a hosszú harcot, amelyet a parasztság élet- és munkakörülményei megjavításáért vívott. A másik probléma a jobbágyok száma és helyzete a nagybirtokon. A XVIII. század második felére vonatkozóan bőséges adat van a nagybirtokok munkaerőellátását illetően. Annál kevesebb adat áll rendelkezésre a század első felére vonatkozóan. A jobbágyok számának csökkenésével kapcsolatban a XVIII. század elején az a magyarázat is született, hogy C. Mavrocordat reformjának előestéjén a jobbágyság intézménye már a felbomlás felé haladt. A viszonylag kevés jobbágyról tanúskodó adatok másik magyarázata, hogy az említett időszak egybeesik az 1736 — 39-ee orosz —osztrák—török háborúval, amely kedvezett a lakosság tömeges elvándorlásának. Az állandó mozgás megnehezítette vagy teljesen lehetetlenné tette a jobbágyság számának megállapítását. Sok esetben a kolostori birtokon összeírt jobbágyok száma igen kevésnek tűnik, ami minden bizonynyal a gyakori szökések eredménye Egy ez időből való összeírás szerint például Cobia kolostorhoz 10, Mislea kolostorhoz 35 jobbágyház, Arges kolostorhoz 51 jobbágy tartozott. Összehasonlítva ezeket a kolostorokhoz tartozó uradalmak számával — 2, 5 és 12 — valóban kevés jobbágyot jelent. Mislea kolostor esetében a források 13 szökött jobbágyról is említést tesznek. Egy félszázaddal korábban is igen gyakori volt a jobbágyszökés. Egy 1663—1664-ből való adománylevélben Grigore Ghica vajda a Focsani-i Szent János kolostornak 20 jobbágyházról szóló adományozását azzal indokolta, hogy ,,az a határszélen van, és nem tudja megtartani a jobbágyokat". Az egyházi birtokokon levő jobbágyok mérsékelt száma, amint azt a számadáskönyvek adatai mutatják, azt bizonyítja, hogy ezeken a birtokokon érezhetően megcsappant a szolganép. Nem túlzás az az állítás sem, hogy a XVIII. század első felében a két fejedelemségben a jobbágyság rendszere súlyos válságon ment át. A román történeti munkákban a cigány rabok alkalmazását a mezőgazdasági munkáknál sok esetben vitatták, mert nomád életmódjuk miatt nem lehetett rendszeres munkát rájuk bízni. A számadáskönyvek viszont többször tesznek említést cigány rabszolgákról, akik részt vettek a földművelő munkákban. Egy példa erre: 1748-ban a Didesti-i uradalom gazdatisztjének számvetésében olyan búza is szerepel, amit „a cigányok ettek meg szántáskor, aratáskor és kukoricatöréskor". Természetesen nem lehet szó a cigány rabszolgák által a szó valódi értelmében űzött állandó földművelő tevékenységről, hanem ezek felhasználásáról a mezőgazdasági főidényben. A kolostori számadáskönyvek a korabeli árviszonyok tekintetében valóságos aranybányát jelentenek. Mivel ezek, több éven keresztül, feltüntetik a nagybirtokok számára nélkülözhetetlen cikkek árait, és az ezeken előállított termékek eladási árait, a kutatónak módjában áll az árak ingadozásait grafikonon jelezni. Egyéb pénzforgalmi tényezőket is figyelembe véve, ez a grafikon választ adhat a XVIII. század második felében végbemenő folyamatra, nevezetesen az árak emelkedésére, amelyet a kortársak is említenek. Egyéb forrásokat is felhasználva megtudható, hogy ez az emelkedés a megnövekedett keresletnek s a kevés kínálatnak, vagy a török ezüstpénz értékét vesztő folyamatának, esetleg mindkettő eredménye.