Századok – 1971

Történeti irodalom - Intyernacionaliszti Trudjacsihszja zarubezsnih sztran – ucsasztnyiki borbi za vlaszty szovjetov (Ism. Józsa Antal) 1280/VI

1282 TÖRTÉNETI IRODALOM vált a hadifoglyok, a menekültek hazatérése, másrészt nehezebbé vált — a békeszerződés tiltó rendelkezései miatt — a megkezdett forradalmi szervezkedés, melyet a központi és helyi párt- valamint szovjet szervek addig messzemenően támogattak. A forradalmi agitációt és szervezkedést, az akkor alakuló Vörös Hadseregbe való toborzást csakis a szovjet állampolgárok folytathattak. Az akadályokat az Osszoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság hidalta át azzal, hogy az internacionalistáknak lehetővé tette a szovjet honpolgárság felvételét. Az internacionalisták szervezkedése ekkor az antant, a központi hatalmak és az oroszországi ellenforradalmi pártok kereszttüzébe került, de ez a körülmény nem hogy gyengítette volna, hanem új erőt, nagyobb elszántságot, áldozatvállalást kölcsönzött a mozgalomnak. A mozgalom kovászai az OK(b)P-n belül megalakult külföldi csoportok lettek. Elsőnek, 1918 márciusában a magyar, majd azt követően a román, a német, a jugoszláv és a csehszlovák alakult meg. A csoportok Szverdlov közreműködésével májusban egy föderációban egyesültek. Idővel a csoportok száma gyarapodott. Augusztusban a francia, októberben a bolgár (előzőleg a jugoszláv csoporthoz tartozott), novemberben az angolamerikai, 1919 szeptemberében pedig az olasz csoport csatlakozott a föderációhoz. A lengyel és finn kommunista szervezeteknek az OK(b)P KB. mellett külön irodájuk volt, a föderációhoz nem tartoztak a keleti népek kommunista csoportjai sem. A csoportok tevékenysége több irányú volt. Felvilágosító és szervező munkát végeztek a hazatérő foglyok és menekültek között, forradalmi sajtójuk útján elősegítették a központi hatalmak területén az opportunista munkásvezetők lelepleződését, előkészítették a talajt az új leninista munkáspártok és a III. Internacionálé megalakulásához. A Szovjet-Oroszországban maradók forradalmi, internacionalista nevelése, a Vörös Hadseregbe folyó toborzása volt tevékenységük másik széles területe. A közölt részleges adatokból is kitűnik, hogy a föderáción belül a magyar csoport volt a legnépesebb. Újabb fordulatot jelentett az internacionalisták történetében a világháború vége, az ausztriai-magyarországi és a németországi forradalmi események, a hazai kommunista pártok megalakulása, a magyar, a bajor és a szlovák tanácsköztársaságok létrejötte. A magyar, a német, a román, a délszláv ós más csoportok vezetőinek ós tagságának tekintélyes része hazatért. Az antant hatalmak intervenciójának fokozódásával különös szerepre tett szert a kis létszámú francia, angol—amerikai csoport. Hiteles képet nyújt a könyv az ogyesszai „Külföldi Kollégium"' tevékenységéről, melynek illegális pártmunkásai nagyban hozzájárultak 1919 tavaszán a francia és más idegen csapatok felbomlasztásához és távozásához Dél-Oroszországból. 1919 nyarán a föderáció tevékenysége a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság megsegítésének a jegyében folyt, ennek érdekében átmenetileg Kijevbe tette át székhelyét is. A föderáció irányította politikailag az 1918 novemberében létrejött Német és Osztrák-Magyar Munkás- és Parasztküldöttek Tanácsát, a hadifoglyok érdekvédelmi tömegszervezetét, jelentős szerepet töltött be a III. Internacionálé megalakításában, melynek első választott szerveiben a külföldi csoportok számos képviselője kapott helyet. 1920 tavaszán a föderációban egyesült csoportokat az OK(b)P KB mellett működő magyar, román, csehszlovák stb. nemzetiségi csoportok váltották fel. A szerzők az egyes nemzetiségi kommunista csoportok tevékenységét külön fejezetekben mutatják be. Elsőnek a lengyeleket, akik számos vezetőt adtak a szovjet államnak és a bolsevik pártnak, majd a csehszlovákokat, magyarokat, jugoszlávokat, románokat, bolgárokat, birodalmi németeket és osztrákokat, finneket, franciákat, angolokat, amerikaiakat és olaszokat.