Századok – 1971
A XIII. Nemzetközi történettudományi kongresszus - Az életrajz helye és szerepe a történetírásban 1254/VI - Pamlényi Ervin: A történeti életrajz lehetőségei 1254/VI
1254 A MOSZKVAI TÖRTÉNÉSZKONGRESSZUS FELSZÓLALÁSAI ténelem", W. Hubatsch (Német Szövetségi Köztársaság): ,,Az életrajz és önéletrajz a forrás és az ábrázolás problémája", végül L. de Jong: „A történész és az interjú" címen nyújtottak be referátumot. A vitához Pamlényi Ervin az alábbi hozzászólást készítette. Pamlényi Ervin: A történeti életrajz lehetőségei Bizonyára nem állok egyedül azzal a nézettel, hogy nagyon is szerencsés gondolat volt a Nemzetközi Bizottságtól ezt a témát a kongresszus napirendjére tűzni, és azzal sem, hogy Hubatsch és Wilson professzorok referátumai, amelyekhez néhány gondolatot fűznék most hozzá, — hűen és plasztikusan tükrözik az életrajzzal és önéletrajzzal kapcsolatos problémákat. Hadd emeljem itt ki mindjárt Wilson professzor tanulmányának finom mérlegeléseit az életrajz jelenlegi helyzetét és várható sorsát illetően, valamint Hubatsch professzor munkájának rendszerező és kritikai jellegét. Teljesen igaz, hogy az elmúlt évszázadban, de régebben is, a hagyományos történetírás nagy műfajai közül az életrajz hagyta maga mögött legtöbbször a tudományosság határait, vált könnyű kezek játékszerévé: ezért valóban rászorul Wilson professzor gyengéd és mégis erőteljes védelmére. Ugyanekkor azonban, s ebben a referátumok egyetértenek, ma még a tudományos jellegű életrajzok is nagy vonzóerőt gyakorolnak az olvasóra, nem egyszer egyik kezdő lépcsőfokát jelzik a közeledésnek a történelem, mint tudomány felé. Legyen szabad ennek indítékait most mellőznöm, és csak magára a tényre utalnom. Ha már most nem kételkedünk abban, hogy a történettudománynak a modern társadalomban is van szerepe, feladata és bizonyos társadalmi szükségleteket is kielégít — bár Hubatsch professzor ezt kissé pesszimisztikusan ítéli meg —, akkor nyilvánvalóan helytelen lenne korai gyászbeszédet tartani egy nagyon is vitális műfaj felett, amire sokan hajlamosak; másrészt mulasztás lenne nem törekedni arra, hogy ezt a társadalmi igényt a legmagasabb színvonalon elégítsük ki. Wilson professzor joggal konstatálja a kvantifikáció dogmatikus híveinél és a különböző szociológiai indítású irányzatoknál az életrajztól való tartózkodást, hogy ne mondjam, idegenkedést. Meggondolandó azonban ezekkel kapcsolatos fenntartásait szélesebben, a marxista történetírásra is alkalmazni. Vannak, minden kétség nélkül vannak itt jelentős differenciák az egyén történelmi szerepének megítélése tekintetében, az egyéni cselekvés indítékainak, lehetőségeinek és határainak megítélése tekintetében, — ami persze egyáltalán nem mellékes ebben a kérdéskomplexumban. De — teljesen ritka kivételtől eltekintve, — soha nem mutatkozott elvi fenntartás magával az életrajzzal, mint a történetírás műfajával szemben, mint a történelem egyik lehetséges ábrázolási módjával szemben. Gyakran hangzottak el valóban kritikai megjegyzések a vulgáris egyszerűsítések ellen, a hőskultusz, vagy a pozitivista illetve neopozitivista adathalmazok ellen, és valóban sok bírálat érte a privát élet interieurjeinek aprólékos ábrázolását, a szűk perspektívákat, az olyan életrajzokat, amelyekben a középponti figurák a környezettől, a kortól, a szellemi áramlatoktól mintegy vastag, sötét függönnyel elválasztva élik napjaikat. Ezzel, ha csak negatív módon is, — úgy gondolom — mindjárt jeleztem is egy pozíciót az életrajzzal kapcsolatos igények tekintetében. Ezeknek az igényeknek a sorában különös hangsúllyal említeném a korszak általános képének szóles horizontú ábrázolását,
