Századok – 1971
Tanulmányok - Zsigmond László: A Párizsi Kommün helye a francia politikai gondolkodás történetében 1185/V
A KOMMÜN A FRANCIA POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN 1189 Ch. Léger „Courbet et son temps" című művében idézi Vallèsnek Courbet halála alkalmával a párizsi „Réveil" 1878. január 6-i számában Jean La Rue néven írott szép megemlékezését. Vallès árnyaltan utal olyan motívumokra, amely írókat, művészeket, gondolkodókat, elég ezzel kapcsolatban Hugóra, Manet-ra, Corot-ra, Daumier-re gondolni, - ha messzebb nem is, de legalább a Párizsi Kommün küszöbéig eljuttattak. A magyarázat az ötvenes években keresendő, összefüggésben azzal a fordulattal, amely előbb az 1848 1849-es forradalmi mozgalmak elbukásával, majd az 185l-es államcsínnyel és a reákövetkező esztendőben a Második Császárság deklarálásával állott elő. Igaz, hogy a Második Császársághoz kezdetben nagy reménységek fűződtek, és egy ideig úgy tünt, hogy sikerült is azokat, legalábbis ami az ország korszerű gazdasági fejlődését illeti, kielégíteni. Hiába volt Franciaország a politikai forradalom klasszikus hazája, az a körülmény, hogy a politikai forradalom nem egészült ki ipari, vagy mai szóhasználattal élve tudományos-műszaki forradalpmmal, méghozzá nemcsak az ipar és a közlekedés, hanem a mezőgazdaság vonatkozásában is, a fejlődés akadályává vált. A Második Császárság idejében erőteljesen kibontakozó ipari forradalom felbolygatta a társadalom eddigi és a fejlett kapitalista országokhoz viszonyítva elmaradott rendjét. Az osztályok és a rétegek elkülönülése határozottabb és élesebb formát öltött. Egyre nehezebbnek és reménytelenebbnek látszott a felemelkedés lehetősége a felsőbb régiókba, viszont annál többen hullottak alá az alacsonyabb társadalmi kategóriák körébe. Új típus és vele együtt új fogalom jelentkezett: a déclassé. Természetesen nem hiányoztak próbálkozások Balzac ismert figurái módszereinek a követésére és azoknak az életbölcsességeknek az alkalmazására, amelyeknek azok sikereiket köszönhették. Közéjük tartozott az élet tapasztalataiból levont azon tanulság, hogy aki nem akar alul maradni, annak tudomásul kell vennie annak a társadalomnak a játékszabályait, amelyben él vagy amelyben élni kényszerül. Vallèsnek „Szemben a világgal. Jaques Vingtras" című trilógiája őszinte képet fest ezekről a kísérletekről; a leírás hitelességét és egyben megrázó voltát növeli, hogy tulajdonképpen önéletrajzról van szó. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni művéből azt a részletet, amelyben Vallès leírja egyikét azon kísérleteinek, hogy feladja a küzdelmet, megadja magát és eladja a tehetségét. Felajánlkozására a válasz így hangzott: „ . . . uram, magának van egyénisége. De rabja az egyéniségének, s ez az oka, hogy nem juthat szóhoz újságjainkban. A politikai sajtó nem fogja megtűrni; nemcsak én, a többi lapok se. Nekünk fegyelmezett emberek kellenek, akik jó taktikusok és jól vezényelhetők . . . ebbe maga soha, de soha nem fog beletörni ! — De hát a meggyőződésem ? — A meggyőződése ? Annak alkalmazkodnia kell az érvényben levő retorikához, a védekezés ma divatozó módszereihez. Magának azonban saját nyelve van - azt nem tudja kitépni a szájából, hiába is próbálná ! Sajnálom de nem tehetek semmi ! Ha maga fizetne érte, akkor sem alkalmaznám ! Jó ! - szóltam kétségbeesetten. — Akkor nem ajánlkozom vöröskokárdás vitaírónak, csak arra kérem, hadd lehessek szépirodalmi munkatársuk. Eladom a tehetségemet — hisz maga mondta, hogy tehetséges vagyok ! - Csupasz állát tenyerébe támasztotta, úgy ingatta a fejét. Kár minden szóért! Ha színes apróságokat próbálna fuvolázni, mit tudom én, erdei virágocskákról vagy irgalmas apácanénikékről, akkor is harsonaszó zengene elő a nádsípjából. Akarata ellenére . . ." 5 Századok, 1971/6
