Századok – 1971
Folyóiratszemle - Corfus; Ilie: A jobbágyok birtokjoga az irtványföld felett a Havasalföldön a feudalizmus bomlása idején 1077/V
1078 l'OLYÖIRATSZEMLE A gyümölcsösök tekintetében is a jobbágyok szabad rendelkezést kívántak kivívni maguknak. Ennek fejében azonban az állam tized szolgáltatására kötelezte őket. Azokról a gyümölcsösökről van szó, amelyek az említett félhektárnyi területen kívül estek. A jobbágyok sokszor furfangos módon igyekezték elkerülni a sokféle tized szedését. (A fák közé szénát vetettek és csak egyik féléből adtak tizedet.) A jobbágyok által elhagyott gyümölcsösök esetén a földesurak többnyire az előbbiek szerint jártak el. Amíg az 1780-as törvénykönyv elismerte a földesúr jogát arra, hogy birtokának legjobb földjét tartsa meg magának, és a jobbágyok csak a maradék részt használhatták irtványnak, addig a Caragea (havasalföldi fejedelem)-féle törvénykönyv szerint a földesúr kijelölte az irtvány helyét és megszabta a területét is. Ez utóbbi törvény (1818 —1831) még jobban a földesúr engedélyéhez kötötte az újabb irtványok létesítését. Ettől az időtől kezdve az engedély nélkül kialakított irtvány a földbirtokosé lett, és a szabályt megszegő jobbágy nem kapott semmilyen kártérítést a befektetett munkáért. A törvény előírta a birtok kettéosztása, a jobbágyok elköltöztetése vagy elűzése esetén követendő eljárást. A szökött vagy elhúnyt jobbágyok megmaradt irtványait illetően az új törvény sem tartalmazott az előbbiekhez képest lényegesebb módosítást. A Szervezeti Szabályzat bevezetése ós 1848 között a jobbágyok gyakorlatilag elvesztették az irtványföldeket. Az új szabályzat lehetővé tette a földesúrnak majorsági birtokának növelését. Egyharmadára csökkentette azt a földterületet, amelyet eddig a jobbágy házhely, udvar és kert részére kapott, és amely korábban általában fólhektárnyit tett ki. Az egyik legsúlyosabb csapás a jobbágyra az volt, hogy ezeket a csökkentett földterületeket egymás mellé és a birtoknak a földesúr által megszabott részén kellett kijelölni. Az új törvény a jobbágyoknak különösen az idegen birtokon létesített vagy örökölt irtványait veszélyeztette. A Dimbovita környékén például sok jobbágy panaszolta az ispánnak, hogy azon a birtokon, ahol laktak, szűkében voltak a földnek, és ezért a szomszédos vagy a távolabbi birtokokon vettek ki, a szokásnak megfelelően, írásbeli vagy szóbeli megegyezés alapján, feltöretlen földet, bozótost, amelyet szántóvá alakítottak költséges munkával, némelykor 100 embert is alkalmazva. A Szervezeti Szabályzat bevezetése után sok tulajdonos vagy bérlő az új törvényben határtalan nyerészkedési lehetőséget látott. Ezért az idegen jobbágyoktól visszakövetelték az irtványokat, azzal az ürüggyel, hogy azokat saját jobbágyaiknak kell adniok legális földként. A sok vitát kiváltó törvény 1833 márciusában jelent meg módosított formában. A módosított törvény elismerte a jobbágyok használati jogát a még létező irtványok felett, de csak életük végéig. Az irtványokat feleslegnek tekintették. A jobbágyok halála után ezeket a feleslegeket szétosztották az utódok között, betáblázva a legálisan kapott földbe (félhektárba). Hasonlóan jártak el a gyümclcsösök és szőlők esetén is. Ahol a földesurak nem tudták megszerezni az irtványokat, ott egyre nagyobb dézsma követelésével, főképp az idegenektől, igyekeztek egyre nagyobb nyereségre szert tenni. A szerző összefoglalóul a következő megállapításokat teszi: a Havasalföldön a feudalizmus korában a jobbágyoknak nem volt tulajdonjoguk azon birtok felett, amelyen laktak, és a felett sem, amelyet irtottak vagy műveltek. Az irtványföld a földbirtokos tulajdona volt. Birtokjoguk volt azonban az irtványok felett, mint talajjavítók, termelők. Ez a birtokjog sem volt teljes, mert a dézsmának volt alárendelve. Következésképpen csak az irtványok használati jogát élvezték. A feudalizmus bomlásának időszaka alatt az állami törvények és a földbirtokosok a birtok használatának és az irtványföldek létesítésének jogát fokozatosan szűkebbre szabták, majd a Szervezeti Szabályzat bevezetése után ez a jog az örökös használati jogból átalakult csak élethossziglan tartó használati joggá. (Studii. Revista de istorie. 1970. 2. sz. 341—362. I.) B. E-
