Századok – 1971

Történeti irodalom - Clegg; H. A.; Alan Fox; A. F. Thompson: A History of British Trade Unions since 1889 (Ism. Jemnitz János) 1058/V

] 0fi4 TÖRTÉNETIIRODALOM Az „adottságok" vonalán haladva a kötet utal arra, hogy a szakszervezetek törvényes elismerése milyen három nagy lépcsőben haladt előre (1800—1824; 1825 — 1875, végül ettől a dátumtól az 1890-es évekig), s mindennek milyen hatása volt a szakszervezetekre, milyen volt a kölcsönös egymásrahatás a jog és a szakszervezetek léte között. Majd ugyancsak mintegy az objektív „adottságot" említik a szerzők azt, hogy már a régi típusú szakszervezetek is egyszerűen rákényszerültek, hogy a politika felé forduljanak — bár ennek kezdeti fázisa nem ment túl azon, hogy a liberális párt keretein belül keressék sérelmeik orvoslását, a reformok meghozatalát. Terjedelmesebb fejezetet szenteltek a szerzők az új trade-unionizmus úttörésének. Valóban rendkívül minuciózusán rögzítik a sztrájkok kirobbanásának okait, folyamatát, erősödését, gyengülését, a benne résztvevők személyét, hozzájárulását. Olykor egyenesen az az érzésünk, hogy a számtalan jelenség bemutatása után — mint a nevezetes dokksztrájk esetében — az olvasó eltévedhet „a sok fa között", mivel nem derül ki, hogy melyik tényező milyen arányban járult a munkások sikeréhez. Érdekesek azok az oldalak, ahol a szerzők újabb adalékokat közölnek a politikai küzdelem objektív adottságairól. így a választójog esetében például arról, hogy ténylegesen a felnőtt férfilakosságnak 50—60% jutott szavazójoghoz (a kérdéses időszakban persze etekintetben is volt előrehaladás), de szakmánként és földrajzilag jelentősek az eltérések, s a nagyvárosokban, főként a szegényebb választókörzetekben a százalékos arány ennél jóval alacsonyabb volt. Mégis egyes körzetekben a munkások nagyfokú koncentráltsága (bányászok, textilmunkások) így is lehetővé tette munkás jelöltek megválasztását. Igen tanulságosak a könyv azon lapjai, amelyek fényt vetnek arra, hogy miben különbözött a liberálisok és a konzervatívok „munkáspolitikája". Míg a liberálisok erre nagyobb súlyt fektettek, s gondot fordítottak arra, hogy a velük együtthaladó kétkezi munkások kerüljenek a parlamentbe, a konzervatívok kitartottak amellett, hogy a munkások ügyét bárki eredményesen képviselheti, s az alkalmasinti egymásratalálások mellett a konzervatívoknak sohasem képződött „munkástábora". A fenti liberális munkáspolitikusok (az angol szóhasználat „lib-labs"-eknek nevezte őket) lassanként elvesztették befolyásukat. E folyamatban különösen fontos szerepet játszottak azok a szocialisták, akik egy-egy szakszervezetben, illetőleg helyi munkástanácsban szereztek maguknak megbecsülést, választották meg őket küldötteknek, szervezőknek, s akik azután az egész mozgalmat ilyen értelemben befolyásolták. Ezek az 1890-es évek második felében (mint Burns, Hardie és mások esete konkrét példaként is szolgált) már bizonyos eredményeket is elértek a szakszervezeti kongresszusokon. E folyamat részletesebb nyomon kísérésére mégcsak kísérletet sem tehetünk — hiszen a szerzők több fejezetben elemzik ezt. Ehelyütt inkább csak azt tennénk szóvá, hogy a kép meglehetősen széttöredezett. Szakmánként ismerünk meg egy-egy vezetőt, de homályban maradnak egymásközötti kapcsolataik, az összetartó, sőt az indító erő is, hiszen a valóságban mégsem tevékenykedtek egymástól ennyire elszakítva. Ebben a vonatkozásban a szerzők módszere „bosszulta meg" magát, s az, hogy bár a szakszervezetekről írtak, de a szocialista pártokat mégsem lehet büntetlenül ennyire háttérbe szorítani. S ha ez a helyzet az angol szocialista pártokkal, szervezetekkel, akkor szinte „természetes", hogy hasonló eredményekre, illetőleg hiányokra bukkanunk, ha nemzetközi hatásokra keressük a feleleteket. Az I. Internacionáléról csak utalásszerűén esik szó, s ez a témaválasztásra való tekintettel már részben érthető is, de ugyanez a helyzet a II. Internacionálénál, sőt a nemzetközi szakszervezeti egyesületeknél is, ami már megbocsáthatatlan. így magától értetődik, hogy az Internacionálé kezdeményezéseiről, határozatairól nem esik szó, s méginkább homályban marad, hogy a kontinens munkás-