Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sherman Dávid Spector: Humania at the Paris Peace Conference - Ivo J. Lederer: Yugoslavia at the Paris Peace Conference (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 422/II

420 TÖRTÉNETI IRODALOM 424 reálisan foglalkozik különben Erdély helyzetével, az ott végbement eseményekkel, a román—magyar—szász problémával. ) A délszláv kérdés ennél sokkal összetettebb, ellentmondásosabb volt. Lederer ezt az egyesülésben rejlő belső problémát a főszereplők egyéni-politikai jellemzése során csakúgy, a politikai történet feltárásakor világosan érzékelteti igen gazdag anyag alapján (szerb vezetés, királyság, egyenrangú társulás, netán horvát hegemónia stb.). Lederer két nagy tendencia ütközését látja itt: a pánszerb vagy horvát, illetve a jugoszláv koncepció harcát, amely az egyesülés pillanatában különösen kiéleződött. Lederer felfogása, amely végigvonul az egész könyvön, végső fokon abban csúcsosodik ki, hogy korszerű, XX. századi koncepció csak a jugoszláv vonal volt és lehetett, minden más elképzelés egy már letűnt század, a XIX. század felfogását,'lehetőségeit fejezte ki (pl. 93. 1.). Ezzel kapcsolatos fejtegetései könyvének talán legérdekesebb részeit alkotják, ahol a gazdag anyag szépen emelkedik általánosabb, az egész Duna-medencét érintő problémává. Igen fontos tény, amelyre Lederer mutat rá, hogy az új délszláv államot, az SHS királyságot a szövetségesek lassan, vonakodva ismerték csak el, míg ilyen jellegű problémája Romániának soha nem volt. Természetesen mindkét könyvben nagy helyet foglal el a nagyhatalmak politikája, viszonya Jugoszláviához illetve Romániához. A széles forrásanyagnak, mindkét szerző koncepciózus munkájának köszönhető, hogy e téren is sok újat, bátran mondhatjuk, meglepőt adnak. Ha a nagyhatalmakról, a békekonferenciáról van szó, általában csupán arra szokás gondolni, hogy mindkét állam a francia politika támogatását élvezte. Spector érdekesen mutatja be, hogy e fő vonal ellenére nagyon sok egyéb tényező is hatott, amelyek e támogatást befolyásolták, s így az sem egyértelmű, sem töretlen nem volt. Clemenceau és Pichon, polgári politikusok ós katonai vezetők távolról sem ugyanazt értették, ha Románia támogatásáról volt szó. Lederer képe Jugoszláviáról talán móg meglepőbb, de valóságos tényt tár fel, amikor kimutatja, hogy Jugoszlávia pozíciója Párizsban gyengébb volt, mint akár a cseh, akár a lengyel delegációé. A jugoszláv—francia viszony — mint Lederer kiemeli — egyben magában foglalta a jugoszláv—román, jugoszláv — olasz, francia — olasz, francia — amerikai, jugoszláv—amerikai, olasz-amerikai viszony bonyolult ellentétektől terhes szövedékét is. Ennek fővonala a jugoszláv—olasz kapcsolatok, azok az érdekellentétek, melyek a két ország viszonyát megmérgezték, s kihatottak szomszédaik helyzetére, magatartására is. Lederer könyvének szépen kidolgozott, sok új tényt, megállapítást tartalmazó részei foglalkoznak e problémakörrel. Számunkra sokat mondó részek ezek azért is, mert a londoni szerződéssel, s ennek következményeivel rendkívül részletesen foglalkoznak. (Hozzá hasonló alapossággal, bár egészen más jelleggel, csupán Vittorio Orlando memoárja tárgyalja ezt.) Jugoszlávia sem bukaresti, sem londoni szerződést nem mondhatott magáénak, az aide mémoire, amelyre hivatkozhatott, nem volt elég erős fegyver a kezében. Jugoszlávia és Olaszország érdekei Fiume, a tengerpart miatt kibékíthetetlennek látszó ellentótben álltak egymással. Lederer szellemesen mutatja ki, hogy noha Franciaország semmiképpen sem akarta a konkurrens olasz állam megerősítését, oly mértékben mégsem állt Jugoszlávia mellé, hogy ezzel nyíltan szembeszálljon Olaszországgal. Üj és a későbbiek szempontjából is nagyon tanulságos a jugoszláv —olasz ellentétek kapcsán az albán probléma bemutatása, mert az ezzel kapcsolatos és már ekkor jelentkező ellentétekre általában nem szoktak kellő figyelmet fordítani. (A londoni szerződés vonatkozó passzusa stb.) Elgondolkoztatóan érdekes Lederer könyvében az is, ahogyan feltárja, mikor, hol keresett támaszt a maga számára a jugoszláv politika. 1917 októbere előtt Paèic, a szerb politika „nagy öregje", a cári birodalomban reménykedett. A forradalom után viszont a jugoszláv érdekek szükségszerűen sodródtak az amerikai orientáció útjára: Wilson elnök ui. nem ismerte el a háború alatt kötött titkos szerződéseket, a leghatározottabban ellenezte az olasz követeléseket. Ez nemcsak a jugoszláv politika alakulásának sajátos, bár pl. a csehhez hasonló vonásaira mutat rá, hanem az Októberi Forradalom következményeinek, hatásának olyan szférája, amely gyakran elkerüli a figyelmet. Wilsonnak Jugoszláviát támogató politikája ellenére — hangsúlyozza ugyanakkor Lederer — az amerikai politikusok távolról sem voltak egységes állásponton a Fiume körül kulmináló vitákban. (Ld. pl. a „Fiume szabad város" koncepció kialakulását és elfogadását.) A jugoszláv delegáció és a jugoszláv remények szempontjából oly fontos olasz törekvéseket, az olaszok ós Wilson ellentéteit, ezen belül Wilsonnak a válságot kirobbantó nyilatkozatát (amelyet elsőkónt ismertet részletesen), ennek nemcsak olasz, hanem jugoszláv visszhangját, az Orlando-kormány lemondásának Jugoszláviára kiható elő-