Századok – 1970
Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV
846 BEHEND T. IVÁN: A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . E kérdés általános jelentőségén túlmenően különösen fontos a szerkezeti keretek mögé tekinteni a későn fejlődésnek indult országokban. Ezen országok általános jellegzetessége ugyanis, hogy a gazdaság, s azon belül az ipar struktúrája jóval hamarabb mutat a fejlett gazdaságokra jellemző vonásokat, mint a termelés egy főre jutó volumene, műszaki-technológiai szintje és minősége. Más szavakkal: ez utóbb említett fejlettségi tartalom és a strukturális vonások között határozott ellentmondás jelentkezik, egyik nem felel meg a másiknak. A tényleges ipari fejlettséget természetesen Magyarországon is túlszárnyalja az ipari struktúra fejlettsége. A koncentrációs szint jóval magasabb, mint az ipar valóságos nagyüzemi szintje, s ezért a koncentráció kereteit nem tölti ki a magasszintű nagyüzemi termelékenység és üzemi szervezettség. Az ágazati szerkezetben a gépipar részesedési aránya az össztermelésből, szerepe az ipari exportban eléri a fejlett ipari országok szintjét, anélkül, hogy termékeivel és azok előállítási költségeivel felvehetné velük a versenyt. A nagy termelési volumen sokszor kevéssé használható, gyorsan romló termékekben ölt testet. A magyar ipar fejlődési útját, fejlettségi szintjét vizsgálva nem tekinthetünk tehát el a struktúrán belüli fejlettség elsősorban gyártmányszerkezetben, korszerűségben, minőségben, egyszóval műszaki-technológiai színvonalban kifejezésre jutó adottságainak jellemzésétől. A gazdasági stratégia áttekintése alapján nyilvánvaló, hogy a műszakitechnológiai fejlettség átfogó mutatókkal ki nem fejezhető vonatkozásában a feszített ütemű iparosítás időszakában korántsem sikerült olyan előrehaladást elérni, mint a termelés mennyiségi növekedése és szerkezeti átcsoportosítása síkján, sőt, mint bemutattuk, a technika nem egy területen stagnált, a gyártmányok minősége nem érte el a. korszerű követelményeket. Az iparosítás nagyjából a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lezáruló első szakaszában, amikor az extenzív fejlesztés dominált, a termelési volumen nagyjelentőségű fejlődésével egyidejűleg új ellentmondások is keletkeztek: nem egy minőségi mutató a rendkívül lassú előrehaladásra, sőt stagnációra, nem egyszer részleges visszaesésre utal. Az iparosodásban testet öltő történelmi jelentőségű változás elsősorban a gazdaságban rejlő és az alkalmazott gazdasági stratégiával maximálisan mozgósítható extenzív források hasznosításának eredménye volt. A nagy beruházások és az új munkaerő tömeges bevonása volt a növekedés fő forrása. Míg a foglalkoztatottsági létszám évente átlagosan 5 és fél százalékkal nőtt, az egy foglalkoztatottra jutó termelés átlagos növekedési rátája — az ötvenes években 3,1, a hatvanas években 5,3% — egészében 4%-ot tett ki. Az egy foglalkoztatottra jutó teljes termelési érték az iparban átlagosan kétszeresre emelkedett. Ezzel Magyarország azok közé az országok közé tartozott, melyekben az ipari termelésnövekedés termelékenység-növekedésből fedezett hányada a legalacsonyabb volt. A termelékenység rendkívül alacsony fejlődésére utal, hogy az 1958-at követő évtizedben (az előző évtizedre nem áll rendelkezésre megbízható adat) a termelési rendeltetésű állóeszközök egységére jutó teimêlés nem javult, hanem romlott, a gépek és berendezések állományára számított termelés pedig 1966-ban az 1960. évinek 84%-ára esett vissza, miközben az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték növekedése is csak mértékelt volt. Az eszközkihasználás átlagos csökkenését főként a bányászat, kohászat és építőanyagipar kihasználási hatásfokának romlása idézte elő. A teiirelékenység növekedési üteme a szocialista országok többségében gyorsabb volt a
