Századok – 1970

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 775/III

FOLYÓI H ATSZEMLE 785-tok alakulásának, a rabszolgaság jelentkezésének problematikáját. — J. LE MOUVEMENT SOCIAL 1969. jan.— márc. szám. — RENÉ GALLISOT: Munkás szindikalizmus és a nemzeti kérdés Algériában: A CGTU állásfoglalásai 1 930-1935-ben (3—6. 1.) mindenekelőtt felhívja a figyelmet arra, hogy az 1930-as évek közepén Algériában, Marokkóban és Tuniszban egyaránt új pártok keletkeztek, amelyek radikálisabb nemzeti programot hirdettek, de a szociális problémák elől sem zárkóztak el többé. Megállapítja, hogy Algériában a CETC-nek alig, s a CGT-nek sem volt sok követője, ezek között is kevesebb volt az ipari munkás, s ezek is jóformán mind európaiak voltak. A kivétel a kommunista vezetésű CGTU volt, amely felfigyelt a nemzeti elnyomásra, s kitárta kapuit az algériai munkások előtt is. Gallisot részletesebben foglalkozik e szakszervezetek szociális összetételével, a sztrájkmozgalmakkal, még alaposabban a programokkal, e programok változásával, miközben bemutatja a korabeli algériai vezetőket is. — RENÉ GALLISSOT: Szindikalizmus és nacionalizmus: Az Algériai Általános Munkásszövetség megteremtése, avagy a CGT szindikalizmusától az algériai szindikalizmus ig (1954—1956—1958) (7— 50. 1.). A nagy statisztikai, sajtóanyagra és irodalomra támaszkodó cikk arra törekedett, hogy az általánosan ismert jelenségen, a nacionalizmus térhódításán belül is reflektáljon a szociális mozzanatokra, amelyek rendszerint inkább háttérben maradnak. A cikk első részében visszatekint s adatokat közöl a CGT és a CGTU erőviszonyáról az 1930-as évek végén, majd a szakszervezeti mozgalom újraéledéséről 1943, illetőleg 1945 után. Véleménye szerint 1945—1950 között az algériaiak száma a CGT-n belül 60—80 000 fő között mozgott. A cikk aláhúzza az algériai szakszervezetek növekvő önállósodását, az algériai elemek előretörését, de azt is, hogy még viszonylag későn, 1954-ben, a megváltoztatott alapszabályok idején sem kívánták az önállósulást teljesen kimondani, s e kérdés okait is vizsgálat tárgyává teszi. A szakadás csak az algériai függetlenségi háború kirobbanását követően, 1954 júliusa és 1956 februárja között következett be, már megváltozott taglétszám, arányok és politikai feltételek között. Alaposan foglalkozik az algériai szakszervezetek és az FLN viszonyával, bőségesen idéz a programokból, az algériai szakszervezeti lapokból, s egyúttal ismerteti a francia kommunisták álláspontját is. -— A. AYACHE: Adalékok a marokkói szakszervezeti mozgalom tanulmányozásához. A Marokkói Szakszervezeti Szövetség (CGT) megalakítása. 1929—1930 (51—64. 1.) ismerteti a Marokkóban megjelenő szocialista és szakszervezeti lapokat, az ott működő szakszervezeteket. Külön foglalkozik a Marokkóban működő francia tisztviselők helyzetével, a marokkói tanítók szakszervezetének megalakulásával, a CGT és CGTU ellentét marokkói jelentkezésével, végül 1929—1930-ban az önálló marokkói szakszervezeti szövetség megteremtésének követelésével, majd megvalósulásával. Érint olyan kérdéseket is, mint a CGT befolyása az észak-afrikai területeken, majd Jouhaux és Lapierre marokkói látogatása, a rabati és casablancai szervezetek kiépülése. — G. THULLIER: Gépészek és mozdonyvezetők 1871. évi petíciója (65—88. 1.) rávilágít, hogy a gépészek ós mozdonyvezetők már 1869-ben és 1870 őszén benyújtottak petíciókat a munkáltatókhoz, amelyekben az elviselhetetlen munkafeltételek javítását sürgették. A szakszervezet, illetőleg vezetői a Párizsi Kommün idején sem maradtak semlegesek, többet közülük később üldöztek, s a szervezet igyekezett segítségükre sietni. 1871 júliusában a gépészek küldöttei felkeresték a munkaügyi minisztert, s újra előterjesztették szociális követeléseiket, miközben az üldözések beszüntetését is sürgették — arra hivatkozva, hogy ők „nem vettek részt a Kommün harcaiban". E petíció átnyújtásával a küzdelem nem ért véget. A tanulmány részletesen ismerteti a szakszervezet lépéseit, követeléseit, a munkáltatók álláspontját, s az iparfelügyelők jelentéseit, akik szintén szükségesnek látták bizonyos reformok foganatosítását. — J. VERDES-LEROUX: Egy politikaipénzügyi botrány: az Union Générale 1882. évi bukása (89—103. 1.) aláhúzza, hogy a pénzügyi botrányoknak a francia politikai életben milyen nagy visszhangja támadt, köztük a munkásmozgalomban is, amiről Marx és Lafargue is sokszor megemlékezett. Említi az Union Générale, a Panama- és a rendjel-botrányt. A politikai áttekintés során körképet ad a lapok cikkeiről, s gazdasági vonalon is alapos elemzést nyújt a pénzügyi csődről. Végül megemlékezik arról, hogy e csődnek milyen volt a politikai visszahatása, külön is kitér az antiszemita irányzat megerősödésére. — Y. BOUITOET: Otto Bauer 1938. július 4-ki halála Párizsban (105—120. 1.) röviden felvázolja Bauer pályafutását 1918-tól 1938-ig, amikor az egész nemzetközi munkásmozgalomnak egyik ismert vezetőjévé lett. Célja azonban voltaképpen az, hogy bizonyos korrekciót nyújtson egy nemrégiben Párizsban francia nyelven kiadott Bauer-válogatáshoz, amely azt