Századok – 1970

A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Hozzászólások : - Glatz Ferenc: A kortörténetírás kérdése a magyar polgári történetírásban 579/III

580 HOZZÁSZÓLÁSOK 580 sadalmi, politikai normáihoz tartania kell magát? Állást kell foglalnia, pedig a kutatott folyamatnak még nem látja a végét, el kell tekintenie — épp a rá is kötelező társadalmi-politikai normák miatt — bizonyos kérdések elemző, vagy talán csak hipotetikusan helyes étékelésétől. Mindezek a kérdések felmerültek a magyar polgári történetírás során is a történetírók előtt. S előrebocsáthatjuk, hogy az ezekre a kérdésekre történő válaszadásokban sűrűsödött össze a polgári történetírás egyes irányzatainak állásfoglalása a jelenkor kutatásáról. A „jelenhez való közvetlen közelség", a „történeti távlat hiánya" — ezekkel az érvekkel utasították vissza legtöbbször még a legkiválóbb történetírók is azokat, akik esetleg számonkérték a közvetlen múlt kutatását. Szabadjon néhány példát idéznem minderre hazai historiográfiánkból. Az 1885. évi országos történészkongresszuson, amely először igyekezett összegezni a magyar történetírás eredményeit, s mintegy programot is szabni a további fejlődéshez, Pulszky Ferenc elnöki beszámolójában jelentkezik először a kortörténetírás sürgetése. Pulszky az apró-cseprő adalékok feltárásában elvesző hazai történetírás elé példaként a nyugati liberális államokbéli történetírást állítja, mely történetírás vállalkozik a nagy korszakok kutatására, sőt az emberiség történetének megírására is. E külföldi államokban túl vannak már azon a „régi felfogáson", mondja, hogy a hozzánk legközelebbi időszakok forrásait ne adják ki, nem tartózkodnak attól, hogy „a legközelebbi múltnak, sőt a jelennek történelmét is bátran megírják s a magok szempontjából az élő vezérférfiak eljárását s az események láncolatát előadják és megbírálják". Ugyanakkor itthon azon vitatkoznak, hogy egyáltalán foglalkozzanak-e az 1711 utáni évekkel, s hogy meddig terjedjen a kutatás határa.1 Pulszky párhuzamai azt is érzékeltetik, hogy mennyire a hazai, sok feudális vonással terhes nemesi történetírás korlátoltságával helyezkedik szembe itt a jelenkortörténet művelésének igénye, s igaza volt Szekfű Gyulának, amikor a maga — igaz polgári konzervatív — álláspontjáról bírálta a csak a feudális korok történetét kutató dualizmuskori történetírást, — mondván, hogy csak azokkal a korokkal foglalkoztak, melyekben „a régi rendi osztály" privilégiumait még nem veszítette el.2 S hogy itt 1885-ben polgári oldalról jelentkező igényről van szó a jelenkorkutatás kérdésében, mutatja az is, hogy a hozzászólók közül a magyar történetírást a polgári tudományosság szellemében bíráló Thallóczy Lajos száll síkra a hozzánk közel eső évek kutatása mellett. Mint mondja, ,,ha áll is egyfelől az a nézet, hogy a közelmúlt eseményeit, szemben a még élő factorokkal pártatlanul megírni nem lehet", azt sem lehet tagadni, hogy ezzel a mulasztással „elveszítjük a történetírás savát". Az angol polgári történetírás példájára hivatkozva állapítja meg, hogy „a kortörténetírás . . . teljes jogosultsággal bír", s bátran mondja azoknak, akik a pártállás veszélyével érvelnek: „van-e pártatlan történetírás?"3 A dualizmus korának történetírásában azonban, s nem túlzás, ebben a hazai történettudomány egyik feudális vonását keresni — lényeges kezdeményezések nem történtek arra, hogy a szaktudományos történetírás vállalkozzék a jelenkor kutatására. Nem azért, mintha — Thallóczy szavai szerint — 1 Századok, 1885. Az 1885. évi történeti kongresszus irományai 24. 1. 2 Asztalos Miklós—Pethő Sándor: A magyar nemzet története. Bpest. 1933. Szekfű Gyula: Bevezetés. 3 Századok, 1885. I. h. 50. 1.