Századok – 1970

A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Korreferátumok: - Bekény István: A kortörténet levéltári forrásai 558/III

A KORTÖRTÉNET LEVÉLTÁRI FORRÁSAI 561 nem vezettek be a hagyományos eljárások helyett olyan munkamódszereket, amelyek segítségével a mérhetetlenül felszaporodott irattömeg fölött úrrá tudtak volna lenni. Amikor pedig ilyesmivel próbálkoztak, hol egyes elavult, nehézkes és körülményes eljárásoknak próbáltak erőnek erejével érvényt szerezni, hol pedig — a társadalmi átalakulások és az ezeket messze túllicitáló közigazgatási, gazdasági stb. átszervezések legnagyobb zajlása közepette — egy-egy merőben elméleti, minden hajlékonyság nélküli rendszerbe próbálták beskatulyázni a természeti erők spontaneitásával burjánzó ügyek iratait. Ennek a mesterkélt rendszernek az erőltetése szerencsére alig néhány évig tartott: egyes helyeken visszatértek a korábbi elavult szisztémához, másutt (így például a tanácsoknál), a tapasztalatok helyes értékelése után, tovább jutottak. Az 1918—1949 közötti időszak központi kormányhatóeágainak, országos jelentőségű vállalatainak, intézményeinek, a nagyobb családoknak az iratait — mint ismeretes — a levéltárosok középszintig már jórészt rendezték és ezek az iratok a részben sokszorosításban is közzétett középszintű levéltári segédletek (repertóriumok) felhasználásával meglehetősen jól kutathatók. Nagyjából hasonló a helyzet a nagyobb szaklevéltárakban (Párttörténeti Intézet, Had­történeti Intézet, MTA, MÁV, SzOT, Hazafias Népfront levéltárában, valamint az egyházi levéltárakban) és végül a megyei levéltárakban, bár a levéltári feldolgozás módszertani tervszerűségének egységes vonalát néha nehéz min­denütt felfedezni. A közigazgatási és a csoportszámos rendszer szerint kezelt fondoknäfe csak tudományos dolgozóra bízható — az iratok átrendezése vagy segédletek kel való ellátása útján történő — kutathatóvá tétele különösen megfelelőiegy­séges módszertani útmutatás hiányában még évekig eltarthat. összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a kortörténeti kutató a megfelelő közigazgatás-történeti alapismeretek megszerzése és kisebb-na­gyobb utánjárás után a levéltárakban őrzött iratokban a levéltári dolgozók aktív segítségével reális energiaráfordítással eredményes kutatómunkát tud folytatni. Rátérve most niár a még levéltáron kívül levő iratanyagra, eleve meg kell mondani, hogy a helyzet itt sokkal kevésbé biztató a kutatóra nézve. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az irattárfenntartókat az irataikban található értékes adatok igen jelentős részének közlése tekintetében szigorú jogszabályok korlátozzák. S ez nem magyar specialitás és nem is tévesztendő össze az 1953 előtti túlzásba vitt éberséggel. Nem egyszer nagyfokú értetlenség tapasztalható az újságírók, rádióriporterek részéről, amikor valamelyik cikkük­höz nem kapják meg minden további nélkül a kívánt adatokat és dokumen­tumokat. Pedig erre valóban nem mindig van törvényes lehetőség. A történetírás érdekeit sok-sok fontos és kevésbé fontos, az egész orszá­got érintő vagy néha csak egyes állampolgárok, talán kicsinyesnek mondható, de jogos magánérdekei korlátozhatják. Az állam biztonságát, politikai, gazdasági vagy más fontos érdekét szoro­san érintő adatok államtitkot képeznek. Az államtitokról legutóbb egy 1963-ban megjelent kormányrendelet intézkedett. Az állami szervre, a társadalmi szervezetre vagy szövetkezetre, valamint ezek működésére vonatkozó olyan adat, melynek illetéktelen személy tudomá­sára jutása zavartalan működésüket, illetve az államigazgatás, az igazságszol­gáltatás vagy a gazdálkodás rendjét veszélyezteti, szolgálati titoknak tekintendő.

Next

/
Oldalképek
Tartalom