Századok – 1970
TÖRTÉNETI IRODALOM - Sherman Dávid Spector: Humania at the Paris Peace Conference - Ivo J. Lederer: Yugoslavia at the Paris Peace Conference (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 422/II
420 TÖRTÉNETI IRODALOM 423 nem egy helyen napról-napra, de akár óráról-órára veszi sorra az eseményeket. Spector nem merül el ennyire a részletekbe, s ez könnyebbé teszi egy-egy periódus fővonásainak áttekintését. Spector színes, sokoldalú portrét ad a román diplomatáról ós szerepéről ebben a rendkívül jelentős időszakban. Domináns elemként hangsúlyozza: bizantinus politikus volt, kitűnő készséggel a diplomáciai akrobatikához, intrikához, konok ós hajthatatlan, ha saját elképzeléseiről, a román érdekekről van szó. A jellemzés nem elvont. Brátianu mellett és mögött ott látjuk a román belpolitika tényezőit, a királyt, a pártok közötti ellentóteket. Spector úgy látja, az első világháború kitörésétől kezdve egyetlen nagy, közös törekvés fogja össze á vezető román politikai köröket: egyesíteni Kelet-Európa románságát, elérni a Monarchia felbomlását s a szembenálló felek harcában olyan pozíciót szerezni, mely a legelőnyösebb e célok eléréséhez. В törekvés képviselője, kimagasló harcosa a román miniszterelnök, aki irányít akkor is, amikor már nem tölti be a kormányelnöki tisztet. A szerző kétségtelen joggal mutat rá Brátianu tehetségére, nagy szerepére, különösen ami a nagyhatalmi ellentétek kihasználását, a román érdekeknek ehhez való igazítását és képviseletét illeti. Ez azonban még nagyobb hangsúlyt érdemelt volna, hiszen éppen az a körülmény tette lehetővé Brátianu képességeinek érvényesítését, hogy az érdekek összhangban voltak, a román törekvések nagyjában-egészében beleillettek az antant, s főleg Franciaország szovjetellenes és kelet-európai terveibe. Lederer természetesen szintén bemutatja azokat a vezető diplomatákat, politikusokat, akik a jugoszláv erdekeket képviselték: Paèicot, Trumbicot, Vesniéet (84—91. 1.) s ennek kapcsán módja van arra, hogy érzékeltesse a délszláv állam különböző nemzeteinek eltérő, akkor még kellően össze nem hangolt koncepcióját mind magának az egyesülő délszláv államnak jellegéről, mind pedig követeléseiről szomszédaival s a nagyhatalmakkal szemben. A két kötet együttes vizsgálata, a szerzők elemzései nagyonis plasztikussá teszik azt a tényt, hogy míg a békekonferenciára a román delegáció egységes követelésekkel, egységes programmal, s Brátianu személyében nagytekintélyű, a hazai belpolitikát is kézbentartó vezetővel érkezett, addig a jugoszláv delegáció sarkalatos nehézsége éppen a kellő összhang, az egységes program hiánya volt; a jugoszláv delegáció tagjai Párizsban nemcsak konkurrens szomszédokkal vagy nagyhatalmakkal harcoltak, hanem olykor egymással is szembekerültek, s kapcsolatuk Belgráddal távolról sem volt kielégítő. Mindkét szerző abból indul ki, hogy nem a szövetségesek teremtették meg az új államokat a Monarchia romjain: a békekonferencia csak betetőzése, lezárása volt annak a folyamatnak, amely a Monarchián belül már évtizedekkel korábban megindult, s egyre erőteljesebbé válva, az elszakadásig jutott. Ugyanakkor azt is helyesen hangsúlyozzák, hogy a háború kimenetele, az antant győzelme döntően befolyásolta az elszakadást s az új államok megalapozását. Sok érdekes adattal világítják meg a megszállás és a nemzeti mozgalom összefüggéseit 1918 őszén. A világháborúról szólva azonban Spector túlságosan is az antant korabeli nyilatkozatainak, mondhatnánk propagandájának befolyása alá kerül, arról írva, hogy a nyugati hatalmak „belesodródtak" a háborúba, s így a háborúért való felelősséget egyoldalúan a központi hatalmakra hárítja. Lederer igen jó s meglehetősen részletes összefoglalást ad a nagyhatalmak és a Monarchia problémájának alakulásáról, 1916-tól kezdve. A kötetek figyelme — mint említettem — elsősorban a nemzeti problémákra irányul, a határok kialakítását, az egykori Monarchia új nemzeti elrendeződését vizsgálják. Erre vonatkozóan feltárt anyagaik, kimutatott új összefüggéseik, a különböző országokra nézve tett összehasonlításaik, kritikai megjegyzéseik teszik igen hasznossá e köteteket. De ez a nézőpont ugyanakkor bizonyos egyoldalúságot is eredményez. A Monarchia felbomlása idején ugyanis nemcsak a nemzeti problémák vártak megoldásra, hanem a társadalmiak is, s hogy milyen erővel, azt nemcsak a magyarországi forradalmak, de a csehszlovák, osztrák, jugoszláv, román események is mutatták, valamint ez országok polgári kormányainak az a törekvése, hogy e társadalmi feszültséget kis részben reformokkal (pl. földkérdés), nagyobb részben azonban az ellentéteket nemzeti síkra terelve vezesse le. E problémák bevonása a tárgyalásba, a diplomáciai tevékenységgel, a kormányok és parlamenti pártok magatartásával — amellyel egyébként mindkét kötet foglalkozik — való összekapcsolása történetileg teljesebb képet adott volna, sokoldalúbban mutathatta volna meg a diplomáciai, nemzéti síkon elért eredmények jelentőségét és hatását. Spector hangsúlyozza, hogy a román anyaállamban, amely újabb területek magához vonzására törekedett s egészében egységes nemzeti jellegű volt, a „greater Rumania" hivatalos koncepcióját más, befolyással bíró terv nem keresztezte. (Igen
