Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Karczag Gábor: Latin-Amerika a kubai forradalom után (Ism. Wittman Tibor) 210/I

210 TÖRTÉNETI IRODALOM KARCZAG GÁBOR: LATIN-AMERIKA A KUBAI FORRADALOM UTÁN (Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1968. 203 1.) Hazai jeleukorkutatásunk eddig nem tudott tudományos szinten eleget tenni annak az érdeklődésnek, amely Latin-Amerika problémái iránt a nagyközönség részéről megnyilvánul. Ezért is kell örömmel üdvözölni Karczag Gábor hasznos összefoglalását, azt a törekvést, hogy ezeknek az országoknak a fejlődésében meghatározó szerepet játszó tendenciákat bemutassa vagy legalább érzékeltesse. A kubai forradalom győzelme joggal szerepel a tárgyalt bő fél évtized alsó korszakhatáraként, mivel ez a fordulat a fő ellentét, az amerikai imperializmus és a Rio Grandétól délre eső területek társadalmának egymáshoz való antagonisztikus viszonya szempontjából az erővonalak átcsoportosulásához vezetett. A szerző az első fejezetben, a „gyengénfejlettség" gazdasági ismérveinek elemzése során sokoldalúan mutat rá az USA szerepére, annak integrációs törekvéseire, az amerikai tőkebefektetések új vonásaira (feldolgozó iparba, bankhálózatba való irányulás, az államkölcsön formájában való behatolás, „segélyprogramok" stb.). Az Egyesült Államok latin-amerikai politikáját a második fejezetben tárgyalja, a „Szövetség a Haladásért" irányvonalától a furkósbot politikához való visszatéréséig. Ezután a kubai forradalom jelentőségének és a latin-amerikai forradalmak problémáinak elemzése következik; a tárgyalás az OLAS 1967-es értekezletével zárul. Az imperializmus elnyomó, kizsákmányoló szerepére koncentrált tárgyalási mód nemcsak a marxista tudományok jellemvonása: minden valamire való demokratikus nézőpont ilyen súlypontot ad a fejlődés bemutatásának, csupán az amerikai érdekeket szolgáló irodalom hallgat mélységesen az USA romboló, fejlődést akadályozó szerepéről. Az ún. „incrementalist" irányzat az USA és a latin-amerikai országok érdekeinek teljes „harmóniájáról" beszél. A „strukturalisták" az USA társadalmát, politikai berendezését, a liberális demokráciát mintául véve engednek meg maguknak enyhe kritikát a „feudális" nagybirtokkal szemben. A State Department szolgálatában álló történészek, kutatók („policy guides") a kommunizmus, szocializmus hatásának semlegesítésére igyekszenek a maguk áldemokratikus alternatíváját adni (vö. James Petras : U. S. — Latin American Studies: a critical assessment. Science and Society XXXII. 2. 1968. 150 — 154. 1.). Legújabban az éppen nem kommunista bolíviai tudós, Gunnar Mendoza írt tanulmányt arról, hogy az USA polgárainak mennyire meg kell változtatniok képzeteiket, ha a valódi Latin-Amerikát akarják megismerni, ahol „450 éves elnyomás után, melyet néhány százan gyakoroltak az emberek milliói felett, elmúlt a várakozás időszaka". Nem lehet a „fokozatos", „békés", „szabályos" átalakulás amerikai koncepcióját igazolni, amely szerint „olyan politikai figurák, mint Belaunde Terry általában forradalminak tekintendők" (a perui elnökről van szó). Latin-Amerika története nem a kuriózumok gyűjteménye, hanem valódi ,,krízis"-téma (G. Mendoza tanulmánya a Lewis Hanke szerkesztette History of Latin American Civilization-ben. Vol. II. Boston. 1967. 516-523. 1.). Az egyik legérdekesebb és legbonyolultabb feladat azoknak a középpártoknak (köztük főleg a kereszténydemokráciának) a nyomon követése, amelyekkel mind az amerikai imperializmus, mind a nemzeti burzsoázia egyaránt a marxizmus és a szocializmus vitorláiból kívánja kifogni a szelet. A könyv plasztikus képet ad a latin-amerikai kereszténydemokrata mozgalomról, különösen annak chilei kiadásáról, Frei elnök ellentmondásos, de figyelemre méltó politikájáról. Még ilyen rövid összefoglalásban is többet szeretnénk olvasni arról az amerikai imperializmushoz simuló kispolgári politikáról is, melynek legreprezentánsabb kiadása a perui származású aprizmus. Ez a perui marxizmussal, a kiváló Mariategui szocializmusával egyidőben keletkező, Haya de la Torre által alapított, később reakcióssá vált mozgalom sikeresen használta fel az „indigenismót", az indián őslakosság történelmi jogaiba való visszahelyezésének alapjában pozitív irányzatát, és nézetünk szerint ma is nagyobb a hatása, mint az első látásra feltételezhető. Gondoljunk arra, hogy az említett perui köztársasági elnök, F. Belaunde Terry milyen sikeresen használta fel az indigenista demagógiát az 1963-as elnökválasztási kampány során, számítva azokra a volt APRA-tagokra is, akik csalódtak pártjuk burzsoá és imperialista irányú fordulata miatt. Ezek hozták létre a MIR szervezetet (Forradalmi Baloldali Mozgalom), amely ma már több latin-amerikai országban okoz problémát a fegyveres felkelések erőszakolt programjával. (Vö. Fredrick В. Pike: The Modern History of Peru. London. 1967.) Ha a szerző valamivel többet mutatott volna be a mai latin-amerikai társadalmak rétegződéséből, gazdasági és kulturális szintjéből, mélyebben tárgyalta