Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Egy új nyugat-német történelmi atlasz (Ism. Bereznay András) 200/I

202 TÖRTÉNETI IRODALOM formáknak a hódító törzsek által meghonosított fejlett állami kultusszal való összefonódása figyelhető meg. A parasztság fölművelő vallása mellett a papság önálló teológiaimitológiai rendszert alakított ki. A kínai, elsősorban a konfuciánus vallásra a miszticizmustól, az elvont metafizikától ós az aszkétizmustól való idegenkedés, a józan, mérsékelt, mindenféle vallásos átlelkesültségtől mentes szertartások szigorú betartása jellemző.A japán nemzeti vallás, a sintoizmus a konfucianizmushoz hasonlóan szintén a földi élet felé fordul, s lényegét a császári hatalom vallásos szentesítése adja. India vallási élete három fejlődési szakaszon ment át: a véda korszakot az áldozat, a sok, de bizonytalan lónyegű istennek a kultusza, a brahmanizmust a kasztrendszer, a hinduizmust pedig a kultusz és az istenhit demokratizálódása, a buddhizmussal való keveredés jellemzi. Magát a buddhizmust más helyen, a világvallások közt tárgyalja a könyv. Az ókori Egyiptom vallására az „ázsiai termelési inód"-nak ós a rajta felépülő despotizmusnak megfelelően a primitív (totemizmus, mezőgazdasági kultusz, mágia) és a bonyolult formáknak (összegyiptomi istenek, a fáraó istenítése, halottkultusz, túlvilági igazságszolgáltatás, mitológia, monotheista kísérlet, erős papi hatalom) összefonódása ütötte rá bélyegét. Mezopotámia vallási fejlődése a közös gazdasági-társadalmi alapnál fogva nagyrészt Egyiptoméval párhuzamos. Eltérést csupán az istenek antropomorf ábrázolása, erős asztralizációja, a túlvilágra vonatkozó képzetek zavarossága jelent. Kis-Azsia, Szíria és Fönícia népeinek vallásai szintén ehhez a fejlődési típushoz kapcsolódnak; az utóbbiaknál azonban a városállamok különállása miatt nem alakulhattak ki egységes istenek. Az iráni vallásnak, a mazdaizmusnak legfőbb vonása a dualizmus, amelyet a szerző — nagyon szellemesen és meggyőzően — a letelepedett földműves és a nomád-állattenyésztő törzsek közti antagonizmusból magyaráz. A zsidó vallás, a judaizmus fejlődése a közhittel ellentétben nem mutat elvi eltérést a szomszéd népek vallásfejlődésétől. A nomád korban a zsidó vallást is a nemzetségi és az állattenyésztő kultuszok s a tömérdek tilalom, tabu jellemezte. Palesztina meghódításával, a földművelésre való áttéréssel kapcsolatban megjelenik a nagyszámú helyi isten, a baálok tisztelete. Csak a fogság utáni korban centralizálódik a már korábban is meglevő Jahve-kultusz, s alakul ki a szigorú monotheizmus és a kiválasztottság tudata. Az ókori görög vallás bemutatásánál a szerző szerencsésen elkerüli az idealizálás, a hegeli „szépség vallása" minden buktatóját, s differenciált és amellett pontos és világos képét adja az archaikus, az arisztokratikus, a polisz-vallásnak, az összgörög pantheon összetételének, valamint a mitológiának. A római vallást hasonló szempontok alapján, a görögtől való eltérését kidomborítva, mutatja be. Tanulságosan követi végig változásait, a római állam növekedésével, kicsiny városi közösségből hatalmas világbirodalommá fejlődésével kapcsolatban. A római vallás ennek ellenére szívósan megőrzött számos archaikus vonást. A könyv harmadik része (433 — 532. 1.) az osztálytársadalmak vallásainak másik csoportját, az etnikai, nyelvi és politikai korlátokat átlépő ún. világvallásokat mutatja be. A buddhizmus különböző történelmi formáiban bizonyos — illuzórikus — vigaszt nyújtott a brahmanizmus által magára hagyott szenvedő embernek; ugyanakkor azonban a türelem és a rosszal szembeni passzivitás hirdetésével elvonta őt a jobb életért vívott tényleges harctól. A rendkívül bonyolult képletű kereszténység a rabszolgáknak és az elnyomott néptömegeknek nyújtott — szintén illuzórikus — vigasz révén lett egyetemes világvallássá, s kezdte meg hosszú, ellentmondásos történelmi útját a különböző társadalmi rendszereken keresztül. A harmadik világvallás, az iszlám a meggazdagodásnak és a válság leküzdésének, az új földek meghódításának egyszerű és világos programjával nyerte meg a maga számára a harcias beduin törzseket, s továbbfejlődése során rendkívüli expanziós erőről és asszimilációs képességről tett tanúságot. A könyv utolsó, Befejezés c. fejezete (525 — 54G. 1.) a vallástörténet tanulságairól, a vallásnak az emberiség múltjában és jelenében betöltött szerepéről ad helyenként filozófiai mélységű eligazítást,. Báimennyire vázlatos és hézagos is a fenti ismertetés, úgy véljük, mégis ad némi fogalmat a szerző vállalkozásának nagyszabású voltáról, az általa feldolgozott anyag gazdagságáról és sokrétűségéről, az elemzés mélységéről és az egyetemes vallástörténeti koncepció kialakítása terén elért számottevő eredményeiről. Különösen sikerültnek tartjuk az ősnépek ós az elmaradott népek vallási életének a néprajz eszközeivel történő bemutatását Ausztráliától egészen a Volga-vidékig és az Urálig (II — IX. fej.). Az ősvallásnak régészeti eszközökkel történő bemutatása már korántsem ennyire sikerült. A régészeti hagyaték vallási értelmezése eléggé bizonytalan és szétfolyó, mint erre a szerző maga is önkritikusan rámutat. A történeti források fényébe eső vallásokra vonatkozó ismeretanyag a dolog természeténél fogva már kevesebb újat nyújt. Új viszont itt a történeti differenciálás és analízis módszere, amely színeire bontja s történelmileg tagolja az ezekről a vallásokról a köztudatban élő egyszínű és egybefolyó, sematikus képet.