Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom - A Magyarországi Tanácsköztársaság (Ism. L. Nagy Zsuzsa) 178/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 179 ,,A forradalom nemcsak céljait, lefolyását tekintve is a béke forradalma volt — állapítja meg Hajdú —, vértelen, megbocsátó, szinte méltóságteljes" (63. 1.). A forradalomnak ez a jellemzése reálisan határozza meg annak karakterét s jelzi egyben az ebből következő elkerülhetetlen ellentéteket. Az 1918 októberi forradalom végsőfokon a független, demokratikus Magyarország létrejöttét eredményezte, illetve egy ebbe az irányba ható folyamatnak volt része. Sajátos körülményei folytán azonban olyan következményekkel, amelyeket éppen a függetlenségi politika prominens képviselői nem voltak hajlandóak vállalni, s így szembe kellett fordulniok a forradalommal. Egy visszautalás a függetlenségi program tartalmára és korlátaira képviselői 1918—1919-es magatartásának gyökereit is megvilágíthatta volna. Nemcsak az őszirózsás forradalom jellemzése, de az azt követő negyedszázados vádaskodás és vita szempontjából is tanulságos a győzelem körülményeinek, az ellenállás teljes hiányának, sőt, a lelkes, minden társadalmi réteget magával ragadó fogadtatásának adatszerű bemutatása. Jól egészíti ezt ki a forradalomhoz, az új rendszerhez csatlakozottak felsorakoztatása. Miben látja Hajdú a legfőbb okát annak, hogy a kormány és a tömegek között szinte a győzelem első percétől kezdve hatottak és erősödtek az ellentétek? Abban, hogy ,,a polgári demokrácia fő funkciója nem az volt, hogy megvédje a demokráciát az önkényuralom ellen, hanem, hogy megőrizze a polgárit a népivel szemben, a fennálló határokat az új nemzeti törekvésekkel szemben" (67. 1.). Ennek következtében az összecsapások iránya és jellege is adott volt, ti. a kormány részéről elsősorban a baloldal ellen kellett, hogy irányuljon. A fentiek teszik érthetővé a kormány és személy szerint Károlyi törekvését a polgári erők összefogására és együtt-tartására. A leglényegesebb újat Hajdú könyve e funkció megállapításával, a kormány jellegének feltárásával, egyben változásainak gondos kimunkálásával, bázisának elemzésével adja. Jászi és Károlyi pártjainak, valamint az SzDP-nek a koalíciója vállalta a polgári átalakulás ügyét, de nem vállalta a nagytőke, sőt, a kispolgárság kizárólagos képviseletét sem. Kun Bélát idézve állapítja meg, hogy „ezek a pártok nem képviseltek speciális osztályérdekeket, hanem a magántulajdon rendjét általában" (68. 1.). Noha minden osztály mást várt Károlyi kormányától, kezdetben mégis elfogadta azt. Ez a harmónia azonban nem maradhatott tartós: „az általános polgári érdekeket védő kormányból mindinkább kispolgári-demokrata" kormányt formáltak az események" (69. 1.). E kötetben olvashatunk először beható elemzést Károlyi Mihály pártjáról, amely kiterjedt nemcsak a Károlyi mögött állókra, hanem a jobbszárnyra, a Batthyány-Lovászy-csoportra is. Kitűnő portrékat ad Hajdú az egyes irányzatok, árnyalatok reprezentánsairól. Részletesen foglalkozik Jászi pártjának helyzetével, magának Jászinak a programjával. A pártról szólva elsősorban a nézetek heterogén, bár progresszív jellegét emeli ki. Úgy érzem azonban, hogy Jászi pártjának értékelésekor nem juttatja kifejezésre azt a lényeges különbséget, amely Károlyi pártjától megkülönböztette, s ebben szerepe van annak, hogy e pártokkal csak az 1918. október 31-ót követő időszakban foglalkozik. Így nem válik kellően világossá, hogy valójában Jászi pártja vállalta egyedül az önálló polgári és demokratikus követeléseket ós azok képviseletét, míg Károlyiét sok szál fűzte a függetlenségi párthoz és annak hagyományához. A két párt bázisának, tömegeinek alakulása viszont azt tükrözte, hogy a magyar polgári és középrétegek karakterének, politikájának Károlyi pártja felel meg jobban. Reálisan jellemzi a kötet a SzDP helyzetét, s jogosan állapítja meg, hogy a kormányon belüli aránya ellenére nagyobb szerepet kellett volna játszania a kormánypolitika formálásában éppen azért, mert az egyetlen valóban tömegekre támaszkodó párt volt. Hajdú reális és hangulatos leírásában feltárul, milyen eltérő módon reagált a forradalom győzelmére a főváros és a vidék. Rendkívül nagy anyaggal, de végig jól áttekinthetően mutatja be a novemberi parasztmozgalmakat s helyesen állapítja meg, hogy ezekben még nincs meghatározó szerepe az egyes paraszti rétegek ellentéteinek, ekkor még az egész parasztság együttes fellépéséről van szó (95. 1.). Ennek számbavételével az olvasót a lappangó, a későbbiekben majd jelentőssé váló, de már meglevő tendenciákra is figyelmezteti. Míg az előző részekben a „nagy" politika síkján az egyes pártok, politikusok magatartását s a főváros légkörét kitűnően jellemző leírások adtak képet a forradalomról, a vidékről szóló fejezet a mozgalmak, a tömegakciók s a szenvedélyek és az indulatok felidézésével egy más szférából egészíti ki azt. Hosszú évek óta zajlik a vita kutatóink között a hatalom jellegéről, a kettős hatalomról. Hajdú bírálja azt a módot, ahogyan korábban gyakran magát a fogalmat értelmezték és kezelték. A maga részéről vitathatónak tekinti a kettőshatalom fogalmának 12*