Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

158 HOZZÁSZÓLÁSOK ellentmondásait végül is harmonikussá kerekítő eszközt lát", vagyis felfogása az előző kettőhöz — de különösen a másodikhoz — képest konzervatív. Összehasonlítva e típusokat a felvilágosodás kultúrafelfogásával a korreferátum megállapította, hogy a polgári elméletekben egyfelől kiéleződtek a már korábban meglevő ellentétek, másfelől az elmélet középpontjába mindinkább a polgári kultúrának az egyén szempontjából romboló hatása került. Az etnográfiai érdeklődésről megállapította, hogy míg korábban azt az igényt jelezte, hogy a polgárság történetibben nézze a valóságot, addig „ma az etnográfia alkalom és ürügy a történetiségről való elfordulásra". Végül elmondotta, hogy egyetért Elekes Lajos és Pamlényi Ervin véleményével, akik a marxizmus kultúrafelfogásának széleskörűségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor a kultúrát ugyancsak széleskörűen felfogó polgári elméletek és a lenini kultúra-felfogás között van egy igen lényeges különbség: az utóbbi a kultúrán belül nem feltételez principiell ellentmondásokat, hanem az ellentmondásokat mint konkrét társadalmilag és történelmileg adott ellentmondásokat vizsgálja. A kultúrmorfológia, a kultúrkritika és a funkcionalisztikus antropológia eredményei szerinte csak úgy hasznosíthatók a marxista történettudomány számára, ha leszögezzük: „a politikai történetben koncentrálódik a gazdaság, a társadalmi viszonyok, a technikai és kulturális fejlődés egésze. Ezért hasznos a kultúrtörténeti kutatás, de csak a politikai történelemmel összefüggésben, annak megértése kedvéért". Makhai László kandidátus, a MTA Történettudományi Intézetének csoportvezetője felszólalásában elmondotta: a vita széles tárgyköre nem engedi meg, hogy a kijelölt kérdést, az anyagi kultúra problematikáját akárcsak fő vonásaiban a teljességre való törekvéssel vázolja fel. Abban sem bizonyos, hogy maga a kifejezés szerencsés-e a társadalom anyagi létfeltételei termelésének és fogyasztásának pontos jelölésére; „anyagi kultúrá"-n ugyanis ezt szoktuk érteni. Ha a művelődéstörténet fogalmát — mondotta — összekapcsoljuk az esztétikai, morális és logikai értékelés történeti alakulásával, úgy az anyagi javak termelése és fogyasztása két élesen elkülönülő aspektusra bomlik: az egyik az emberi ön- és fajfenntartás anyagi eszközeinek és javainak létrehozása és felhasználása, a tulajdonképpeni anyagi élet, a másik pedig az anyagi javakhoz tapadó értékelések (ízlés, stilus, divat, morál stb.) birodalma, s tulajdonképpen ezt kellene anyagi kultúrának neveznünk, ha a kettő könnyen szétválasztható volna. De a valóságban anyagi élet és anyagi kultúra szétválaszthatatlanul fonódnak egybe: étkezésben, ruházkodásban, építkezésben, lakberendezésben technikai tudás, gazdasági helyzet, esztétikai igény, morális megítélés és társadalmi presztízs állandóan együtthatnak, nem is beszélve olyan tárgyakról, amelyeket az ember kizárólag esztétikai indítékokból vagy társadalmi szimbólumokként készít. Ez utóbbiak viszont éppen tárgyi mivoltuknál fogva kiszakíthatatlanok a technika és a gazdaság egyetemes fejlődéséből, hiszen termelésük és „fogyasztásuk" ugyanazon technikai ós gazdasági feltételeknek van alávetve, mint a csupán „hasznos" tárgyaké. A kultúrtörténet-írásnak ma egyik legnagyobb problémája, tárgya sokarcúsága mellett, Makkai László szerint az, hogy a sokévezredes történetírói hagyomány a történeti szintézis gerincévé a politikai történetet tette. A történelem tárgya a XIX. századig lényegileg az volt, hogy az egyik embercsoport hogyan beszélte vagy kényszerítette rá a másikat a maga eszméinek elfogadására, akaratának teljesítésére, s viszonylag kevés érdeklődés nyilvánult meg az iránt, hogy az ember hogyan hajtotta uralma alá és alakította át a nem-emberi természetet. A marxizmus (annak felfedezésével és bebizonyításával, hogy az emberi történelem a gazdagság nyelvén van megírva) hozta a nagy fordulatot, de még ma is ott tartunk, hogy a termelési viszonyok felől próbálunk betörni a termelőerők meglehetősen feltáratlan területére és viszonylag kevés konkrétumot tudunk arról, hogy a termelőerők fejlődése hogyan határozza meg a termelési viszonyok alakulását. A most folyó vita tárgya és célja nem engedi meg — mondotta a hozzászóló —, hogy az anyagi kultúrának fentebb „anyagi élet" címszó alatt foglalt vonatkozásaival foglalkozzék. Ezek a történelmi szintézisben amúgy is a technika- és gazdaságtörténet szorosan összetartozó fejezeteibe kívánkoznak. A jelen vitára tartozó kérdés azonban az, hogy a „tiszta" művészeten kívüleső, vagy annak perifériáján meghúzódó olyan jelenségek, mint divat, ízlés, illetőleg ezeknek a mindennapi élet használati tárgyain való tükröződései milyen helyet foglaljanak el egy összefoglaló igényű történeti műben. E tekintetben is sajátosan alakult a megítélés: az építészet véglegesen és vitathatatlanul elfoglalta helyét a „művészet" történetében, a bútor, az ékszer, a kerámia legalább az „iparművészet" rangjára vergődött fel, a ruházat már ennek is csak alsó határán mozog, a gasztronómia — igaz, rövid életű — alkotásaitól pedig a művészettel s ezzel a „művelődéssel" való minden közösséget meg szokás tagadni. Figyelemreméltó, hogy az etnológia és