Századok – 1970
A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Művelődéstörténeti törekvések az európai és a hazai polgári történettudományban 136/I
POLGÁRI MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI TÖREKVÉSEK 147 csoport, mely a radikális pozitivisták művein nevelkedett fel. Kiemelkedő alakjuk György Aladár. Műve „Az egyetemes művelődéstörténet vázlata" (1874) kora színvonalán a hasonló, szépszámú hazai vállalkozók között a legjobb. Munkája gondolati gerincét a radikális pozitivistáik, főleg Buckle és Mill gondolatai alkotják, de már felhasználja Engels és Marx műveit. Sőt a marxizmus oldaláról bírálja a pozitivizmus művelődéstörténeti koncepcióját. Külön tanulmányban foglalkozik ,,A művelődéstörténelem jelentőségé"-vel. Sok jó meglátása közül figyelemre méltó, hogy felismeri a régészet és — Ipolyi nyomán — a néprajzi anyag fontos voltát a művelődéstörténet szempontjából. Felvázolja az emberiség egész történetének összefoglalását a művelődéstörténet alapján, de leszögez4!, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a társadalmi élet törvényeit is ismerjük. György Aladár azonban hasonló irányba törekvő társaival együtt durva támadások céltáblája volt. Korabeli kifejezéssel élve „realista irányá"-t az uralkodó körök képviselői a köznemesi nacionalizmus jegyében nemzetietlennek, dilettánsnak bélyegezték. Jól érzékelhető bizalmatlanság uralkodott a század utolsó harmadában a művelődéstörténettel szemben. Külön művelődéstörténeti tanszék létesítését többször javasolja a bölcsészkaron néhány még a reformkor hagyományait őrző historikus, de minden esetben elutasítás az osztályrészük. Közben idő múltával a korszerű igények gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásokat követelnek. Ekkor viszont, a század végén, a hivatalos történetírás a művelődéstörténet keretei között véli kielégíthetőnek az új igényeket. Mire tehát a művelődéstörténet tanszéket és Békefi személyében professzort kap, a régi fogalmak és tartalmi kritériumok teljesen időszerűtlenné váltak. Békefi szorgalmas pedagógusi munkája nyomán rendre készültek művelődéstörténeti szakdolgozatok, ám valójában ezek város-, kereskedelem,- társadalom-, ártörténetírás — főleg pedig iskola-és rendtörténettel foglalkoztak és szükségszerűen korszerűtlen színvonalon. Akkor már művelődéstörténetet ugyanis színvonalasan csak kifejtett szakágazatok eredményeire építve lehetett volna művelni. Takács Sándor munkássága viszont a század első évtizedeiben arra figyelmeztet, hogy a társadalom igénye a művelődéstörténet egyik sajátos funkcióját érlelte be. Takács tollán, mint ismeretes, kisemberek, katonák, marhahajtók, végvári vitézek, halászok mindennapi küzdelme kél életre. Életformákat ír le elevenen, kereskedelemről, adózásról, politikai harcokról, monopoltársaságokról tudósít, tehát tanulmányait témájuk szerint akár a kor különben elég gyér gazdaság- és társadalomtörténeti irodalmához is sorolhatnánk. Mégis méltó helyüket annak a művelődéstörténetnek a keretei között találják meg, melyet a szakkörökön kívül élő érdeklődők hívtak életre, mert számukra a művelődéstörténet foglalja össze az elmúlt idők társadalmi, gazdasági jelenségeit, az egyszerű emberek életviszonyait. Amennyiben folytak tudományos művelődéstörténeti kutatások, azok méginkább elmélyítették a hazai polgári történettudomány mély válságát, melybe a század első két évtizedében jutott: tagolatlan struktúra, szakágazatainak fejletlensége, az eseménytörténetírás aránytalan túlsúlya, provincializmus és köznemesi nacionalizmus jellemezte. A rokontudományoktól pedig áthidatlhatatlannak tűnő szakadékok választották el. Volt tehát tennivaló bőven, mikor a hazai szellemtörténet képviselői a magyar történettudomány megújításának igényével felléptek. Programjukat azonban aművelődéstörténet körében sem valósították meg, sőt még a régi terhek kölönceitől sem tudták azt megszabadítani. A művelődéstörténet fogalma körül újabb zavart keltettek. Hóman is kölcsönveszi a művelődéstörténet fogalmát, mikor az új történetírás a szellemtörténet célkitűzését meghatározza: ,',a szellemtörténet — vagy szinonim szóval élve, a helyesen értelmezett művelődéstörténet" — „a szellemtörténet, vagy más szóval: művelődéstörténelem" „a szellemtörténeti, kultúrtörténeti, vagy röviden az igaz történeti módszer". De már a kortársak előtt világos volt, hogy a két fogalom nem fedi, nem fedheti egymást. A Magyar művelődéstörténet c. közismert munka bevezetőjében Domanovszky kifejtette, hogy „ha a szellemtörténeti felfogás szigorú filozófiai elvei szerint . . . nincs külön művelődéstörténet" — mégis szükséges művelődéstörténetről külön beszélni. A szellemtörténeti felfogás értelmében a művelődéstörténet ellentéte a pozitivista történetszemléletnek. Szekfű a történelem gazdasági, társadalmi és kulturális szektorainak összességét tekinti politikatörténetnek, s mikor a nagy történelmi egyéniségek lelkisége, a főúri társadalom életformája, a nemzeti lelki alkat úgy szerepel, mint a hazai történelem hatalmas, kizárólagos meghatározó tényezője, a romantika művelődéstörténeti kategóriáinak látens továbbélésével találjuk magunkat szemben. Ugyanakkor a „Magyar művelődéstörténet" négy kötete csak formájában ígér szintézist. Valójában különálló és még szemléletükben sem egységes tanulmányai a társadalom, az ipar, a mezőgazdaság és a kultúra egyes területeit közelítik meg. Valóban itt a művelődéstörténet fogalma abban a korábbi értelemben szerepel, amikor a gaz-10*